A közösségi szégyen évtizede
Tíz év telt el a Colectiv-tragédia óta. Egy egész évtized elegendő lett volna arra, hogy a tett ígéreteit valóra váltsák, hogy a felelősöket a törvény elé állítsák, és hogy az áldozatok méltó kárpótlást kapjanak. Azonban az évfordulós megemlékezés szervezői helyett a hatóságok inkább bírságot szabtak ki, így a tragédia utáni remények végleg abszurd szatírává silányultak.
A történet tragikus és emlékezetes, hiszen 2015. október 30-án egy budapesti szórakozóhelyen kitört tűzvész következtében 65 fiatal vesztette életét, míg több százan szenvedtek súlyos sérüléseket. Az áldozatok többsége nem közvetlenül a lángok között találta halálát, hanem utólag, a rendszer hiányosságainak következményeként. Ez az esemény rávilágított arra a fájdalmas valóságra, hogy hazánkban nem állnak rendelkezésre megfelelő egészségügyi intézmények a súlyos égési sérültek kezelésére, így sokakat kénytelenek vagyunk külföldre irányítani, hogy esélyt kapjanak a gyógyulásra.
A tragédia sok ezer embert vonzott az utcákra, a kormány pedig lemondott. Reformokat ígértek, új kórházakat terveztek, egy teljesen új rendszert és erkölcsöt hirdettek meg. Ám az eltelt évtized alatt alig láttunk valós változásokat.
Azóta tizenkét ideiglenes vagy teljes mandátumú miniszterelnök váltotta egymást a kormánypalota küszöbén, ám a régóta várt kórházak még mindig nem láttak napvilágot. Bár van néhány projekt, ami már elindult, és a megyeszékhelyen épülő intézményen még a hétvégén is folynak a munkálatok, ez sajnos csak töredéke a pozitív fejleményeknek.
A felelősségre vonás és az áldozatok kárpótlása sajnos még mindig várat magára. Évek óta feszülten dolgoznak a hatóságok, miközben bírósági eljárások zajlanak, és a visszaküldött, elhalasztott vagy újratárgyalás alatt álló keresetek felhalmozódása már egy hatalmas akadályt képez. A Maros vízét elárasztaná a jogi dokumentumok áradata, de jogerős ítéletet senki sem kapott sem a hatósági mulasztások, sem pedig a tragédia után emberi életeket követelő téves döntések miatt. Azok, akik figyelmen kívül hagyták a szabálytalanságokat, talán ma is a régi pozíciójukban dolgoznak, vagy egy különleges nyugdíjból tengődnek, de a felelősök közül rács mögé senki sem került.
Az állam, amely tíz éve cserbenhagyta az áldozatokat, ma is csak adminisztrálja a szégyent. Ebben aztán van teljesítmény, hiszen a katasztrófát követő vizsgálati hullámban óriási összegre rúgó bírságolás ment le, és az aktatologatók buzgón szigorítottak a tűzvédelmi szabályokon is, amiknek betudhatóan számos szórakoztatóipari vállalkozás húzta le a rolót. Hogy hány család megélhetése, élete sínylette meg ezt az igencsak egyoldalú hatósági szigort, arról nincs feljegyzés, de ezek is közvetett áldozatai a tragédiának.
A tizedik évfordulóra érkezett el az irónia legmagasabb pontja. Az impotens állam, amely eddig egyetlen ígéretét sem tudta betartani, és a felelősöket sem vonja felelősségre, újabb háromezer lejt húzott ki az áldozatok zsebéből. Ez az összeg egy olyan szervező megbírságolásából származik, aki a tragédia tizedik évfordulójára tervezett megemlékezést irányította, mert a résztvevőknek volt merszük, hogy este tizenegyig ott maradjanak. A Colectiv mára már nem csupán egy tűzeset neve, hanem egy egész ország erkölcsi tükre, ahol a gyász gyorsan múlik, a tanulás viszont lassan halad, és a felelősségvállalás ismeretlen fogalom. Egy olyan hely ez, ahol a halottaknak nem jut igazság, az élőknek pedig már régóta nincs bizalmuk abban az államban, amely az ő adóikból él.
