Závada Pál műveiben gyakran felmerül a kérdés, hogy meddig terjed a kompromisszumok határa, és milyen típusú megállapodások vállalhatók el. Az író arra hívja fel a figyelmet, hogy a kompromisszumok nem csupán a konfliktusok elsimítására szolgálnak, hanem

Závada Pál legújabb regénye két párhuzamos szálon bontakozik ki: az egyik a 80-as évek végének feszültségeit idézi meg, amikor a rendszerváltás előtti időszak forrongása jellemezte a társadalmat. A másik szál az 1940-es évek sötét eseményeit dolgozza fel, három koncepciós per történetével, amelynek túlélői és tanúi a film készítőivel és barátaikkal osztják meg tapasztalataikat, miközben a Rögtönítéletek című dokumentumfilm elkészítésére készülnek, Sipos András és Závada Pál Statárium című filmje nyomán. Závada Pál decemberben ünnepelte hetvenedik születésnapját, és mi is csatlakoztunk a gratulálókhoz, hogy aztán beszélgessünk új regényének valóságból merített karaktereiről, írói pályafutásáról, és arról, hogy vajon szükségszerűen visszatérnek-e a történelemben azok a történések, amelyek a jó szándékú törekvéseket megakadályozzák és kisiklatják.

Mindenki más, valamilyen vendéglátóhelyen cseveg, de te vagy az egyetlen, aki azt javasolta, hogy nálad találkozzunk. Ez vajon valamiféle zárkózottságot, vagy talán szemérmességet jelez? És egyáltalán, aktívan használod a közösségi médiát, például a Facebookot?

Úgy vélem, a nyitottság kulcsfontosságú, hiszen nem zárhatom be az ajtómat azok előtt, akik szeretnének velem beszélgetni. A Facebookon is jelen vagyok, bár inkább az írói oldalamra összpontosítok, ami rendkívül inspiráló számomra. Nagyon aktív kapcsolatot ápolok az olvasóimmal, ami igazán fontos számomra. Azóta, hogy szépirodalmi munkáim megjelentek, már közel harminc éve, hiszen a Mielőtt elsötétül című novelláskötetemet 1996-ban adta ki a Jelenkor. Minden író-olvasó találkozóra örömmel fogadom el a meghívásokat, és szerencsére sokszor keresnek meg. Az elmúlt évtizedekben számos vidéki eseményen részt vettem. Az érdeklődés, úgy tűnik, nem csökken, de a meghívások száma sajnos csökken, mivel a vidéki művelődési házak és könyvtárak már régóta nem tudják rendszeresen vendégül látni az írókat, és a könyvvásárlásra sincs elegendő forrásuk, nemhogy az útiköltségre vagy a honoráriumra. A helyzet valóban aggasztó, az intézményi háttér jelentősen megromlott. 2010 óta nemcsak az elszegényedést, hanem a tudatos elszegényítést és tönkretételt is tapasztalni lehet. Emellett megjelent egy új szempont is: a fenntartók számára fontos, hogy kinek az eseményére kérhetnek támogatást, és kinek a meghívása elkerülheti a kellemetlen következményeket.

Te is profitálsz az ilyen találkozókból?

Szellemileg mindenképp. A "hivatalos" rész után általában kialakul egy szűkebb körű beszélgetés, amin az embert már nem csupán a könyveiről kérdezik, hanem szó esik kölcsönösen saját magunkról is, vagy épp általában az irodalomról, a kultúráról, a társadalomról, a politikáról.

Egy születésnap, különösen a hetvenedik, remek lehetőség arra, hogy megálljunk egy pillanatra, és átgondoljuk életünk eddigi útját. Ezen a jeles napon szeretném megkérdezni tőled: mennyire vagy elégedett az eddigi munkáddal és az elért eredményeiddel?

Nem vagyok az a típusa valakinek, aki összefoglal, de ha a kérdés az, hogy hogyan érzek az írói szerepem iránt, azt mondhatom: elégedett vagyok. Öröm számomra, hogy a pályámon sikeresen navigálhatok, s ezt nemcsak az utóbbi években, hanem már régebben is megélhettem. Szinte mindig azt csinálhattam, amit igazán szeretek, és ami számomra fontos, anélkül, hogy kényszerek nyomasztottak volna. Különösen hálás vagyok az olvasói érdeklődésért, amelyet mindezért érdemlek. Hiszen vannak olyan kollégák, akik sokkal inkább megérdemelnék ezt a figyelmet, és nem kevesen vannak közülük. Azonban azt, hogy a műveim milyen értéket képviselnek, az a szakmai megítélés feladata, valamint a hozzáértő olvasók véleménye.

Bármikor íróvá váltál volna, még akkor is, ha az 1980-as évek közepén-végén szociológusként nem tapasztaltad volna meg a Szociológiai Intézet nyomasztó légkörét. Olyan voltál, mint a Pernye és fű egyik karaktere, akit magadból merítettél, és akinek a gondolatai olykor egyes szám első személyben fejeződnek ki, mintha közvetlenül a saját lelkedből szólnának.

A szereplőm gondjai hasonlítanak az én egykori gondjaimhoz, valóban egyre kevésbé találtam meg a helyemet az intézetben, de ennek nem csupán az adott szituáció volt az oka, hanem legalább annyira én magam is. Valószínűleg jobb körülmények közt is elfordulok a kérdőívezésen alapuló gyakorlati kutatásoktól is, nemhogy az elméleti szociológia tudományától. Írással, irodalommal akartam foglalkozni. Ez akkor is biztos, ha a műfajomat nem választottam is ki rögtön - hiszen előbb tényirodalmat műveltem, vagyis szociográfiát írtam. A széppróza, a fikció eleinte inkább csak próbálkozás volt.

Igen, valóban megleptem magam a novelláskötetem megjelenésével 1996-ban. Emlékszem, hogy amikor először tartottam a kezemben a könyvet, egy különös érzés fogott el. Az eddig megírt történetek összegyűjtése és egy kötetbe rendezése olyan volt, mintha egy darabot a lelkemből adtam volna a világnak. Az írás folyamatában sokszor kételkedtem magamban, de végül a könyv megjelenése egyfajta beteljesülés volt, amely megerősítette az írói álmaimat. Az a pillanat, amikor először lapozgattam a saját művem lapjait, felejthetetlen élmény maradt számomra.

Hát ahhoz képest, hogy előtte már éveken keresztül gondolkodtam azon, milyen módon tudnám átlépni a tényirodalom határait a történetszövés, a fikció irányába... Elég hamar rájöttem, ha az embernek van valami íráskészsége, ha fogalmazásból ötös, az önmagában még elég kevés ahhoz, hogy kialakítson, felépítsen egy saját írói nyelvet, sőt világot, hogy abban aztán otthonosan mozogjon. Meg kell találni a saját témádat, a saját műfajodat, vagyis a magad útját, és ez nem is olyan egyszerű, könnyen félre lehet csúszni. És az ember az ilyesmivel többnyire egyedül marad. Nem hiszem, hogy mások jó tanácsain vagy a nagy mesterek útmutatásain, receptjein - ha ilyenek egyáltalán lennének - olyan sok múlna. Tényleg egyedül maradsz a papírral vagy a képernyővel, nincs kit megkérdezned. Diktálni sem fog senki. Ugyanakkor azt sem mondhatom, hogy minden percemben légüres térben mozogtam, mert volt egy irodalmi közeg, amibe belekerültem, például mert 1989-ben meghívtak az akkor indult Holmihoz szerkesztőnek. A szerkesztőtársak pedig - különösen Réz Pál, Domokos Mátyás, Fodor Géza, Radnóti Sándor és Várady Szabolcs - nemcsak a hiányzó professzoraimat pótolták, hanem a barátságukba is fogadtak.

Tulajdonképpen mi ösztönzött arra, hogy a szociológia irányába induljak el?

Nem a tudományos megközelítés vonzott, hanem a gyakorlati aspektus, tehát nem annyira a szociológia elméleti keretei, hanem a valóságbeli kutatás érdekelte. Ennek eredményeként nem csupán tanulmányokat, hanem szociográfiai műveket kívántam létrehozni, amelyek a tényirodalom műfajába tartoznak, és igényes megformálásra érdemesek. Az a kíváncsiság hajtott, hogy felfedezzem, mi zajlott a közelmúltban, és hogyan őrzik az emberek emlékek formájában a történteket. A Kádár-rendszer alatt sok minden el lett hallgatva, sok téma tabuvá vált. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas években, amikor már viszonylag szabadabb légkör alakult ki, számos dokumentumfilm készült - például Ember Judit, Gazdag Gyula, a Gulyás testvérek, Sára Sándor, Schiffer Pál alkotásai, vagy Gyarmathy Lívia „Együttélés”-e.

A Szociológiai Intézet vonatkozásában a regényben megjelenik Zsuzsa karaktere. Valószínűleg Ferge Zsuzsára gondolsz, akit számomra mindig is egy kiemelkedő emberi példa képviselt. Nagy öröm számomra, hogy volt alkalmam személyesen is találkozni vele.

Sokunk számára meghatározóan vonzó magatartás volt az övé. Az egyetlen főnököm volt, aki tartalmas emberi viszonyokat tudott teremteni az osztályán. És nagyszerű értekezleteket tartott, én ezeket is imádtam, különösen, ha őt hallgathattam. Engem nagyon rosszul érintett, amikor el kellett hagynia minket, habár biztos vagyok benne, ha nem így történik, én akkor is elfordultam volna a szakmámtól.