Valójában csupán a pillanatokra várok.
Néhány napja egy érdekes hír terjedt az interneten: Spanyolország, Franciaország és Portugália bizonyos területein szinte egy teljes napra áramszünet lépett életbe. Az emberek telefonjaik fényével világítottak, míg mások egymás kezét fogva próbáltak eligazodni a sötétségben. Akadt, aki dalra fakadt. Olyan érzés volt, mintha az áramhiány végre felszabadította volna azokat az érzéseket és pillanatokat, amelyeket a digitális világ régóta elnyomott.
Én csak ültem a kanapén, amikor hirtelen a gondolataim mélyéből felszínre tört egy emlék, amit hosszú évek óta titokban tartottam.
Hat évvel ezelőtt, épp egy kis andalúz faluban töltöttem három hetet. Ott volt ő is - Jaime -, a házigazdám unokaöccse, aki csak néhány napra ugrott le Barcelonából. Művészlélek volt, festő, és olyan volt a mosolya, amitől az ember hajlamos elfelejteni, miért is jött eredetileg. Nekem például írnom kellett volna, de már a második nap minden szavam róla szólt.
Egyik este - talán a negyedik -
Áramszünet. Kezdetben csupán apró kellemetlenségnek tűnt, de ahogy teltek az órák, a helyzet egyre komolyabbá vált. Jaime, egyetlen szót sem szólva, előkereste a gyertyákat, és gondosan elhelyezte őket az udvar különböző pontjain. Egy kis idő múlva elővarázsolt egy borospalackot is, amit a derűs hangulat kedvéért hozott. "Hát, úgy tűnik, a sötétség nemcsak félelmet, hanem némi varázslatot is hoz" – mondta, miközben a gyertyák lángja táncolni kezdett az éjben.
A gyertyák táncoltak a szélben, én pedig hirtelen olyan közel éreztem magam hozzá, mintha egész addigi életem csak erre az estére vezetett volna. Beszélgettünk a fényről, a csendről, arról, hogyan kapcsoljuk le magunkban az érzéseket, amikor félünk.
Reggelre újra életre kelt az áram. Jaime másnap útnak indult, és azóta nem váltottunk egy szót sem. Nem azért, mert haragudtunk volna, vagy mert szándékosan elkerültük egymást. Talán csupán azért, mert egyikünk sem akarta megzavarni azt a felejthetetlen estét a hétköznapok unalmas rutinjával.
És tegnap, ahogy néztem azt a videót, újra éreztem azt az estét. A sötétet, ami nem félelmet, hanem megnyugvást hozott. A gyertyák melegét. Jaime kezét a vállamon.
Azóta is szenvedélyesen gyűjtöm a gyertyákat. Nem mindenki érti, miért van belőlük egy egész fióknyi. Azt gondolják, romantikus lélek vagyok. Talán van benne valami igazság. De a valóság az, hogy csak várok... egy újabb áramszünetre.
