A hálószobák intimebb világában vajon képes-e a jog érvényesíteni az igazságot? | 24.hu

Egy nő azt állítja, hogy egykori szeretője erőszakot követett el rajta. A férfi viszont határozottan tagadja a vádakat, és kijelenti, hogy az egész csupán kitaláció. Valószínűleg valamelyikük hazudik, de ki? December 13-án a Katona József Színház újabb Ferdinand von Schirach darabot mutatott be, amely ismét a bírósági tárgyalás világába kalauzol minket. A történet során a nézők szembesülnek olyan morális dilemmákkal, amelyek első pillantásra szinte megoldhatatlannak tűnnek. Felmerül a kérdés: vajon létezik-e olyan igazság, amelyet sosem tudunk teljesen megismerni? Kritika a „Nyílt tárgyalás” című előadásról.

Kevés ijesztőbb dolog van manapság annál, ahogy meginogni látszik az igazsághoz való viszonyunk. Az álhírek, alternatív tények, deepfake videók, hangutánzó MI-programok, és pláne a nyilvánvaló valótlanságokkal bensőséges viszonyt ápoló propaganda korában az ember önkéntelenül is egyre bizalmatlanabbul szemléli a világot. Pedig alapvetően azért mégiscsak az egymásba és valamiféle közös igazságba vetett hitre épülnek társadalmaink. Szinte minden, amit ma tudunk, addig állja meg a helyét, amíg azt feltételezzük, hogy a legtöbb másik ember igazat mond.

Ezért olyan megrázó Ferdinand von Schirach legújabb Magyarországon bemutatott darabja, a Nyílt tárgyalás: mert azt boncolgatja kíméletlen precizitással két és fél órán keresztül, hogy milyen, amikor az hazudik, aki a legközelebb áll az emberhez - ráadásul épp róla. És ha ez önmagában nem lenne elég, szinte mellékesen felveti azt is, hogy az igazság egyébként olykor egyszerűen megismerhetetlen. Hiányában csak vélemények maradnak - von Schirachot leginkább minden darabjában ezek foglalkoztatják.

Katharina Schlüter, a televíziós műsorvezető, nyilvánosan vádolja Christian Thiede vezérigazgatót, akivel egykor romantikus kapcsolatban álltak. Schlüter állítása szerint egy kölcsönös beleegyezésen alapuló együttlét során Thiede figyelmen kívül hagyta az ő egyértelmű ellenállását, és erőszakoskodott vele. Thiede viszont határozottan tagadja a vádakat. Az ügy körüli feszültség fokozódik, és a kérdés, hogy ki mond igazat, egyre bonyolultabbá válik. Hogyan lehet objektíven megítélni két ember legmélyebb, legszemélyesebb tapasztalatait, amikor mindenki a saját valóságát éli?

a mű a jogi és morális dilemmák mélységeibe ás, és a nézők számára újabb kérdéseket vet fel. Von Schirach ezúttal nem csupán a jogi érvelésre épít, hanem arra is, hogy a döntések mögött húzódó emberi sorsokat és érzelmeket bemutassa. A történet középpontjában álló ügy nem csupán a törvény szigorú keretei között zajlik, hanem az emberi élet komplexitását is tükrözi. A színpadon a szereplők nem csupán karakterek, hanem a társadalmi és etikai normák megtestesítői, akik saját meggyőződéseik mentén küzdenek a saját igazságukért. A közönség nem csupán passzív szemlélő, hanem aktív részese a folyamatnak, hiszen a döntéseik és véleményük formálhatják az események alakulását. A Nyílt tárgyalás tehát nemcsak a jogi eljárásról szól, hanem rávilágít arra is, hogy a választások, amiket az emberek hoznak, milyen mély hatással vannak mások életére. A rendezés dinamikája és a színészek hiteles játéka még inkább felerősíti a konfliktust, amely a jog és az etika, a személyes és a közérdek között feszül. A nézőknek lehetőségük nyílik arra, hogy elgondolkodjanak saját álláspontjukról, és arról, hogy milyen árakat vagy következményeket hozhat egy döntés. Von Schirach mesterien játszik a feszültségekkel, és bár a végkifejlet nyitott marad, a nézők számára egyértelmű, hogy az igazság keresése sosem egyszerű feladat.

Von Schirach ezúttal is a bírósági tárgyalás színpadán keresi a valóság stabil pontjait, miközben egy aktuális, mégis mélyebb összefüggéseket felvető ügy köré szövi történetét.

Ez a tárgyalótermi felállás első blikkre talán ingerszegény színházi élménynek tűnhet, de aki bármelyiket látta a jogászból lett író korábbi darabjai közül, az tudja, hogy ettől nem érdemes tartani: von Schirachnak specialitása az a fajta komótos feszültségépítés, ami órákig képes a székébe szegezni az embert. Székely Kriszta ráadásul kicsit meg is csavarja ezt a formát rendezésében: egyrészt a drámai tetőpontokon szó szerint megforgatja a színpadot, másrészt néhány gondosan beállított kamera és három kivetítő segítségével végig kellemetlenül közelről is szemmel tartatja szereplőit.

Ez azért is szerencsés, mert az ügy, amit elsősorban Ónodi megkapó vallomásából ismerünk meg, kevés támpontot kínál: az igazság kiderítésének egyetlen lehetősége, ha mélyen megmerítkezünk ennek a két embernek a magánéletében, és közben feszülten figyeljük, hátha egy gyanús félrenézés, egy bűnbánó tekintet, vagy egy dühös arcrándulás elárulja, merre keresendő a nagybetűs Igazság. A színészek tehát színpadon és képernyőn egyszerre állnak helyt, kivétel nélkül remekül. A legnehezebb feladata Fekete Ernőnek van, ő az előadás nagy részében "csak" intenzíven bámul maga elé. Minden apró rezdülése jelentőségteljes.

A Katona színpadán, harminc évnyi távollét után, Udvaros Dorottya varázslatos visszatérése áll a középpontban – és nem is akárhogyan: ülve irányítja a színpadon kibontakozó drámát. Ő az, akihez sorra lépnek oda a karakterek, hogy alávetve magukat alapos kihallgatásának, felfedjék titkaikat. Az Udvaros alakította bírónő megjelenése kimért és szigorú, mégis minden mozdulatában ott él az emberiesség. Ő testesíti meg azt a kétségbeesett vágyat, hogy megértsük egymást, amit mi, a nézők is mélyen átélünk.

A szexuális erőszak ügyek - már az az elenyésző százalék, ami eljut a bíróságokig - a legritkább esetben egyszerűek. Szemtanúk értelemszerűen ritkán akadnak, de az is nehezíti a dolgot, hogy az áldozatok sokszor jóval az eset után fordulnak csak a hatóságokhoz, és még akkor is sokan visszakoznak. Az elkövető ugyanis a legtöbbször nem idegen. Jóllehet az elmúlt évtizedben a metoo-mozgalom kapcsán nagy figyelem irányult ezekre az esetekre, a nemi erőszakot továbbra is mítoszok sokasága lengi körül. Ezek egyike az, amit az angol "he said, she said"-nek mond, ami nagyjából annyit tesz, hogy "a férfi ezt mondja, a nő meg azt" - az ember szinte önkéntelenül suta vállrándítást, széttárt karokat képzel ehhez a mondathoz. Ez a darab eredeti, német címe is.

A jog nem áll meg itt; nem elégedhet meg ennyivel. Egy bűntény vádjának kérdése nem lehet csupán annyi, hogy "nos, az egyik ezt állítja, a másik meg azt, így lehetetlen megállapítani, ki mond igazat".

Hosszú évszázadok során a nemi erőszak ügyei mindig is különböző megközelítést kaptak a jogi rendszerben, eltérően más bűncselekményektől. Az amerikai jogásznak például az a véleménye, hogy "a nők hajlamosak hazudni", a hetvenes években felvetődő kérdések egyikét tükrözte, miszerint miért nem élveznek az áldozatok vallomásai ugyanakkora súlyt, mint egy rablás vagy testi sértés esetén.

A Nyílt tárgyalás lendületesen sorra veszi, és a néző elé tárja, ma milyen eszközök vannak a bíróság kezében. Mindjárt ott van például a két ügyvéd, a Katharina Schlütert képviselő, cinikus Biegler (Kocsis Gergely) és a Thiedét védő, modoros Breslau (Pálmai Anna), akik egyfelől az előadás mozgatórugói, másfelől maguk is hús-vér példázatai annak, mennyi minden befolyásolja az ember igazságérzetét. Nagyon nem mindegy például, hogy milyen stílusban kelnek életre a narratívák - ahogy az is érdekes választás, hogy a nőt férfi képviseli, a férfit meg nő védi az ügyben.

És ott van még egy rakás szakértő és tanú, akik szépen sorban helyet foglalnak a mikrofon előtt, és türelmesen közelebb rugdosnak minket valamiféle igazsághoz - nem mindig az adott ügyben, az előadás olykor kissé didaktikusan elmereng a nemi erőszak témájának különböző vetületein. Ezt mondjuk könnyen elnézzük az alkotóknak, elsősorban azért, mert a rögtönzött kiselőadások nem akasztják meg az eseményeket. Van igazságügyi orvosszakértő (Rajkai Zoltán), nyomozó (Fullajtár Andrea) és pszichológus (Pelsőczy Réka), és - hogy az ember fellélegezhessen néha a szakértői monológok és ügyvédi taktikázások közepette - van hóbortos taxisofőr (Elek Ferenc) meg buzgó legjobb barátnő (Jordán Adél) is.

A döntés hiánya azonban érzékelhető.

Von Schirach mesterien építi fel a történet egyik aspektusát, tégláról téglára, majd a darab záró szakaszában egyetlen precíz mozdulattal összedönt mindent, amit addig már-már elhittünk. Hogy az eddigi legszemélyesebb tárgyalásának tanulságait ki mit visz haza, az mindenki saját belátása szerint döntheti el. Azonban van egy biztató elem a Katona frissen bemutatott produkciójában: a jog nem adja fel, sőt, ha szükséges, újra és újra nekifut az egésznek.