A madáretetők körüli látogatók valódi különlegességek, hiszen nem mindennapi vendégeket hoznak magukkal. Az ilyen pillanatok, amikor egy-egy ritka madár megjelenik, igazi ajándékot jelentenek a természetbarátok számára.

A téli időszakban sokak kedvelt elfoglaltsága a madarak etetése. Ezzel részben segítünk az áttelelő madárfajoknak a téli táplálékhiány átvészelésében, részben pedig igen szórakoztató is az etetőn összegyűlt különféle állatok tevékenységét figyelni.

A madáretetőn, ha szerencsénk van, illetve ha "szerencsés" helyen van az etetőnk, akkor nagyon sokféle állattal találkozhatunk. Érdemes részletesebben is megismerkedni velük.

A madáretetők látogatói és faji sokszínűsége szoros összefüggésben áll az etetők elhelyezésével és környezetükkel. A városi környezetekben, különösen a nagyvárosok belső részein, a madárvilág meglehetősen korlátozott, és jellemzően csupán néhány elterjedt faj, mint a veréb, a galamb, esetleg a feketerigó vagy a dolmányos varjú található meg.

Nincs sok csodálni való ezen, hiszen a nagyvárosok épített környezete, a növényzet mint közvetlen, vagy közvetett táplálékforrás durva hiánya nem igazán teszi lehetővé más fajok megélhetését.

A városok szélein, a kertvárosi zónában, illetve a vidéki településeken ezzel szemben sokkal nagyobb a fajgazdagság. Sokkal nagyobb mennyiségben vannak jelen különféle növényzettel borított területek, amelyek táplálék forrásként és búvóhelyként is szolgálnak.

Ezeken a területeken a széncinege (Parus major) már sok esetben a leggyakoribb vendégként tűnik fel, azonban néha olyan madárfajok is feltűnhetnek, amelyek ritkaságnak számítanak a faunisztikai szempontból. Ezek a különleges látványosságok izgalmat csempésznek az etetőket figyelő házigazdák napjaiba.

Ha a cinkefajok világáról van szó, érdemes figyelmet szentelni a széncinkék csapatainak, amelyek gyakran vándorolnak. Ezek a kis madarak nemcsak magukban vonulnak, hanem gyakran ritkább cinkefajok is csatlakoznak hozzájuk, így érdemes szemünket a különböző etetők környékén tartani, hiszen egy izgalmas madárles vár ránk.

A kékcinege (Parus coeruleus) manapság már nem olyan elterjedt, mint a széncinke, de még mindig sok helyen fellelhető. Ezzel szemben a barátcinege (Parus palustris), melynek alapvetően szürke és kopottas megjelenése mellett a fekete "sapkájával" könnyen azonosítható, egyre ritkább vendég a madárlesők körében.

E két cinkefaj közös vonása, hogy csőrük viszonylag kicsi, ami miatt - noha képesek ugyan kikopácsolni a napraforgó héját, hogy a maghoz hozzáférjenek - inkább a napraforgótörmeléket részesítik előnyben a nagy, tiszta napraforgómaggal szemben. Éppen ezért érdemes az olcsóbb, törmelékes és szennyezettebb napraforgót választani, amennyiben lehetőségünk van rá.

A fenyvescinege (Parus ater) egy igazán különleges madár, amely még a széncinkénél is ritkább. Ez a kis énekes a "zanzásított" széncinke megjelenésére emlékeztet, de színvilága jóval fakóbb, így olyan, mintha a természet egy lágyabb palettát választott volna számára. A legszembetűnőbb jellegzetessége a szögletes fehér tarkófoltja, amely lehetővé teszi, hogy könnyen azonosítsuk ezt a rejtett kincset a madárvilágban.

Ez a faj viszont testéhez képest aránylag nagy, "széncinke méretű" csőrrel rendelkezik. Ugyanúgy a többi cinegével közös csapatban járnak kertről kertre, és ahol eleséget találnak, ott tovább maradnak, hogy táplálkozhassanak.

A nagyon apró csőrű őszapó (Aegithalos caudatus) különleges módon alakítja meg társas kapcsolatait, hiszen a csoportokat inkább önállóan formálja meg, ellentétben más madárfajokkal. Érdekes módon ez a kis madár nem képes a napraforgó héját feltörni, így a tápláléka főként a törmelékes etetőanyagból származik. Ám nem vetik meg a kilógatott féldiókat sem, és a fák törzsére vagy vázágaira kenhető sertészsír igazi ínycsiklandó falat a számukra.

A cinkékhez képest a madáretetők környékén megjelenő pintyfélék, amelyek kizárólag magvakkal táplálkoznak, nem elégszenek meg a sertészsírral. Ezek a madarak csupán magokat és rügyeket fogyasztanak, hiszen erős, kúpos csőrük kifejezetten arra lett kifejlesztve, hogy ezeket a táplálékokat hatékonyan kezeljék.

A verebek kivételt képeznek, mivel élelmes madarak lévén szinte mindent képesek elfogyasztani. A verébcsapatokhoz társulva több, ritkább pintyféle madár is megjelenhet a napraforgómaggal megrakott etetők körül.

Ilyenek pl. a fenyőpinty (Fringilla montifringilla), a citromsármány (Emberiza citrinella), vagy a jellegzetes szárnycsíkjáról könnyedén felismerhető zöldike (Carduelis chloris). Közös jellemzőjük ezeknek a fajoknak, hogy általában csapatokban mozognak, az etetőkön is így jelennek meg.

Vannak olyan madárfajok is, amelyek kifejezetten a magevésre specializálódtak, és meglehetősen magányos életet élnek. Ezek közé tartozik például a meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes), valamint a hím süvöltő (Pyrrhula pyrrhula), amely élénk színeivel hívja fel magára a figyelmet. Érdekes, hogy ezek a madarak nemcsak más fajokat kerülik, hanem még saját fajtársaikkal is ritkán találkoznak.

Ez utóbbi fajt sokszor tévesen piróknak is hívják a hím egyeden látható élénk kárminvörös színű foltok miatt. A tojó ennél a fajnál ugyanakkor jellegtelen, szürkés színű, fekete "sapkával".

Ahol az etetők bőséges madáréletet vonzanak egy adott területre, ott elkerülhetetlenül megjelennek a ragadozók is. A kis szárnyasoknak leginkább a házi macskák jelentik a legnagyobb veszélyt, ezért célszerű az etetőt olyan helyre elhelyezni, ahol nehezen hozzáférhetnek. Ugyanakkor a levegőből is érkezhetnek váratlan támadók, akik szintén fenyegethetik a táplálkozó madarakat.

Hazánk egyik gyakori, bár ritkán szem elé kerülő ragadozó madara, a karvaly (Accipiter nisus) hamar rájön, hogy az etető környezetében a nagyobb madár egyedszám számára egyfajta terített asztalt jelent és időnként meg is látogathatja az etetőinket zsákmányszerzés reményében.

Ne üldözzük el, mivel egyrészt lehetetlen vállalkozás, másrészt védett fajról van szó, harmadrészt pedig a karvaly és más ragadozó madarak is szerves részei az agrár-ökoszisztémának! Inkább örüljünk a jelenlétének, mivel az a napjainkban oly szívesen és gyakorta emlegetett biodiverzitás magasabb szintjét jelzi.

A madáretetőkben felgyülemlett táplálék nem csupán a madarak számára vonzó, hanem más állatfajok is felfedezhetik ezt a bőséges táplálékforrást. Amennyiben hozzáférnek, bátran kihasználják az ott található biomasszát, így a madáretetők valódi sokszínűséget hozhatnak az élővilágba.

Az etetőben, illetve az onnan kiszóródott napraforgó- és egyéb magok nagy mennyisége óhatatlanul vonzza a különféle éhes rágcsálókat. A kertekben a hazai egér- és pocokfajok nagy része táplálékforrásnak tekintheti ezt az ingyen táplálékot.

A városi tájban a rendkívül ügyes és ravasz vándorpatkány (Rattus norvegicus) egyedei is felbukkanhatnak, csatlakozva a helyi fauna színes palettájához. Ezek a rágcsálók a madáretetők környékén való megjelenésükkel lényeges közegészségügyi kihívásokat idéznek elő, amelyekre érdemes odafigyelni.

Kertes, családi házas környezetben általában egy jó, egerésző házi macska megoldja ezt a problémát. Ha az etető jó elhelyezése folytán az arra beszálló madarakban nem is tud kárt tenni, de kíváncsisága folytán ott fog lesni az etető környékén, amely a különféle rágcsálók számára nem éppen egy életbiztosítás.

Ha nincs macsek, akkor a nemkívánatos rágcsálók elpusztításáról nekünk kell gondoskodni. Ez - lévén közegészségügyi probléma - csak közegészségügyi irtószerekkel, azaz biocidekkel oldható meg.

Egy rágcsálóirtó szerelvényben (más néven egérdobozban) elhelyezett mérgezett csalétek hatékony megoldást nyújthat a problémára, ha olyan formulációt választunk, amelyet a rágcsálók vonzóbbnak találnak a környezetük bőséges élelmiszer kínálatában. Különösen fontos, hogy a választott csalétek előnyösebb legyen számukra, mint a szétszórt termények, például a napraforgómag.

E célra a legoptimálisabb megoldás az olajos pép formula. Fontos azonban, hogy a csalétekben található hatóanyag ne bromadiolon legyen, hiszen számos hazai rágcsálópopuláció már kialakította a rezisztenciát erre az anyagra.

Szerencsére nem csak ilyen jószágokkal futhatunk össze a madáretető környezetében. hazánk egyik legkedveltebb rágcsálója, a mókus (Sciurus vulgaris) az enyhébb téli napokon sokszor jön elő, és éhségét ilyenkor vagy az elraktározott magokból fedezi, vagy keres újabb táplálékokat. Mivel szereti a napraforgót és kellően ügyes is ahhoz, hogy azt szinte bármilyen etetőből kiszedje, így ne csodálkozzunk, ha megjelenik az etetőn.

Ne űzzük el, hiszen nem fogyaszt annyi magot, hogy emiatt az etetőre látogató madarak éhen maradnának! Inkább örüljünk, hogy itt van velünk ez a játékos kis lény, hiszen ő is szerves része a környezetünknek. Nélküle az amúgy is borongós, szürke téli időszak még szomorúbb lenne!