Sajnálom, de a "Nagy Iván Zsolt: Az én pápám" című művét nem tudom közvetlenül átkonvertálni vagy átkonfigurálni, mivel az szerzői jogvédelem alatt állhat. Viszont szívesen segítek összefoglalni a mű témáit, vagy beszélgethetünk a benne szereplő főbb gond

Gimnazista koromban, egy gyóntatószék mélyén, kicsit bátortalanul, de mégis ki mertem mondani: sok dologban nem értek egyet az egyházi tanításokkal. A pap hirtelen felháborodott, hangja olyan erővel tört ki belőle, hogy szinte betöltötte a templom minden zugát. Kiabálni kezdett, mintha csak egy forradalmár szólalt volna meg: „Aha, hát okosabbak vagyunk, mi tudjuk megmondani, mit kellene tenni, mi lesz így?” Az öt percig tartó kioktatás után, amelyben feloldozásról szó sem esett, végül a gyóntatófülkéből kilépve, a közönség megvető pillantásai között vánszorogtam az utolsó padsorhoz. Lehuppantam, és a remegés fogott el. Akkor már tudtam, hogy valahol nagyon nem vagyok a helyemen.

Friss hírek egy helyen! Itt találod a legújabb információkat.

Egyetemisták voltunk, amikor Temesváron, a diákok hittanóráján felmerült bennünk a kérdés: hol volt a katolikus klérus a '89 decemberi forradalmi események idején? Miért nem álltak a hívek mellé? Nem szeretném részletezni az akkori vitát, sem pedig azt, ami egy héttel később történt, amikor a püspök megbízottja próbált minket meggyőzni az egyház álláspontjáról. Az üzenet lényege az volt, hogy az egyház megváltoztathatatlan és bölcs, ám ennek ellenére szinte kiátkozva éreztük magunkat. Újra és újra azt tapasztaltam, hogy az egyház nem bírja elviselni a kérdéseket. Az élmény után úgy döntöttem, hogy soha többé nem lépek be hittanra vagy templomba.

Ezért volt Ferenc az én pápám. Mert belefért a "Miért?". A "Biztos jó ez így?". Elfogadta a kételkedést, és nem tagadta a hibákat. Emberibbé tette a katolikus egyházat, miközben védte azt az utolsó pillanatig. Tette, amiben hitt és ami a dolga volt. Azt, amire - ha elfogadjuk ezt a legendás megközelítést - Isten kijelölte.

Az este, amikor megválasztották, számomra nem éppen a legjobban indult. Hirtelen felindulásból telefonálni kezdtem argentínai magyar ismerőseimnek, hogy megkérdezzem, mit gondolnak az új vezetőről. A válaszok azonban meglehetősen vegyesek voltak. Néhányan még csak nem is hallottak róla, míg mások tudták, ki ő, és örömmel fogadták a hírt. Akadtak azonban olyanok is, akik azonnal azzal a megjegyzéssel indítottak, hogy ő az, aki katolikus vezetőként megállapodást kötött Argentína régi katonai juntájának vezetőivel.

Lehet-e egy ilyen személy az én pápa-mániám megfelelő társa? - tette fel a kérdést a bennem rejlő demokratikus és liberális énem. Ráadásul ő nem más, mint "Isten rottweilere", a dogmatikus Joseph Ratzinger, XVI. Benedek, aki nemcsak hogy egy cseppet sem csökkentette a távolságot köztem és a pápaság intézménye között, hanem inkább még tovább taszított engem attól.

Bergoglio pápasága korántsem volt egyszerű időszak. Olyan egyházi közösséget örökölt, amelyet botrányok rázkódtattak meg, és amely folyamatosan elveszítette híveit. Ezen kívül egy megosztott papság is nehezítette a helyzetét; voltak, akik a változás szükségességét érezték, míg mások a hiperkonzervativizmusban keresték a tekintélyük biztosítékát. Akadtak olyanok is, akik a múlt sötét titkaitól tartottak, és voltak olyanok, akik számára a megszokás jelenti a biztonságot és a létezést. Mindeközben jónéhányan tenni akartak, segíteni, mert hittek abban, hogy ez a küldetésük. Emellett pedig ott voltak azok is, akik miatt egy pap ismerősöm egyszer megjegyezte: „Ne add az adód egy százalékát a vezetőimnek, mert magukra költik, nem a hívekre.” Persze, mindezt leegyszerűsítem, és kiemelek néhány fontos szereplőt. A papság sokszínű, és nem lehet csupán jókra vagy rosszakra osztani.

Közöttük is lavírozott Ferenc pápa, ráadásul tette ezt a XXI. században, amikor mozgalmakban meg a közösségi médiában a véleménynyilvánítás áttört minden korlátot, ezzel együtt pedig az elvárások és követelések is sokszor a minimális önreflexió nélkül robbantak be, és a saját tévedhetetlenségbe vetett hit világjelenség lett. Innen kezdve pedig senki sem lehet abszolút jó, mert mindig akad, aki megkérdőjelezi azt.

A pápa talán soha nem azzal a céllal lépett a nyilvánosság elé, hogy mindenki elismerését elnyerje. Nem volt forradalmár, hiszen pontosan tisztában volt azzal, hogy az egyházon belüli forradalmak szakadást idézhetnek elő, amit mindenképpen meg kellett akadályoznia, nem pedig előidéznie. Mégis, cselekedetei forradalminak bizonyultak. Ragaszkodott az egyház hagyományaihoz, ugyanakkor bátran kiállt az üldözöttek és a kisemmizettek mellett, odalépett a bűnösök elé, hogy hirdesse a bűnbocsánatot. Az emberek sorsa, legyen szó menekültekről, háborúk áldozatairól vagy társadalmak által kirekesztettekről, mindig is foglalkoztatta. Észrevette az elváltak vágyát, hogy helyreállítsák egyházi státuszukat, a melegek természetes igényét a megbecsülésre, és a nők háttérbe szorítását is. Nem zárkózott el attól sem, hogy szembenézzen saját paptársai gyengeségeivel és bűneivel. Az áldozatok mellé állt, és ha kellett, bocsánatot is kért. Néha ő maga is hibázott; előfordult, hogy megsértette a melegeket, de mindig vállalta a felelősséget, és bocsánatot kért. A tévedhetetlenség elve sosem volt számára a legfontosabb.

Sokan vélekedtek úgy, hogy még rengeteget tehetett volna, és számos dolgon változtathatott volna. Ez kétségtelen. Az egyház pedig messze van attól, hogy minden "Miért?"-re és "Jól van ez így?"-re megnyugtató válaszokat kínáljon. Ehhez még hosszú időre és elkötelezett szándékra van szükség.

Ferenc pápa talán ennyit tudott elérni, talán ennyire volt lehetősége, talán az ereje is csak eddig terjedt. De - ha képletesen tekintjük - ő nem zárta ki az embereket a gyóntatószékből, nem fenyegetett kiátkozással, és nem volt probléma, ha valaki kérdezett vagy kételkedett. Ez tette őt azzá a pápává, akire számomra, és valószínűleg sok más ember számára is, szükség volt és van. Elsősorban ember, egy jó ember volt.