A holokauszt túlélőinek sorsa a felszabadulás után rendkívül sokrétű és tragikus volt. A második világháború végén, 1945-ben, amikor a koncentrációs táborok felszabadultak, sokan közvetlenül szembesültek azzal a borzalmas valósággal, hogy családjuk, barát
Brit katonák és politikai vezetők rémülettel szemlélték a náci koncentrációs táborokban hátrahagyott szörnyűségeket. A felszabadulás pillanata nem a megkönnyebbülés érzését hozta el, hanem egy mély, megdöbbentő tapasztalatot: gyenge, éhező emberek és a legelrettentőbb körülmények vártak rájuk. A magyar túlélők közül sokan hiába próbáltak hazatérni - nem várt rájuk sem otthon, sem semmiféle kárpótlás.
Megérkeztek a britek - és amire találtak, arra nincs szó
1945. április 15-én a brit erők elérkeztek Bergen-Belsen sötét falaihoz, ahol a történelem egyik legborzalmasabb fejezete bontakozott ki. A tábor területén olyan emberi szenvedés nyomait fedezték fel, amelyek szinte felfoghatatlanok voltak. A jelenlévő szemtanúk, köztük brit politikai vezetők és újságírók, mély megdöbbenéssel és szomorúsággal élték át a látottakat: a barakkokban legyengült, beteg túlélők feküdtek, miközben a nácik már réges-rég eltűntek a színről, így a borzalom öröksége ott maradt a helyszínen.
Az SS-őrség nyomtalanul eltűnt, a tábor átadásának napjaiban fehér karszalagos magyar katonák maradtak hátra, hogy "felügyeljék" a foglyokat. A brit katonák felvételei és beszámolói a mai napig megrendítő erejűek.
Fahidi Éva emlékei: a hazatérés, amely nem hozott magával valódi megérkezést Fahidi Éva története egy olyan hazatérésről szól, amely tele van ellentmondásokkal és fájdalmakkal. Az otthon visszanyerése, amely egykor a biztonság és a szeretet szimbóluma volt, most csupán a hiányérzet és az elidegenedés érzését keltette benne. Az emlékek szövevénye egy olyan világot tár elénk, ahol a fizikai haza még nem elegendő ahhoz, hogy a lélek is otthonra leljen. A hazatérés pillanatai, a régi utcák, a gyermekkori helyszínek mind-mind felidézik a múltat, de a valóságban a megszokott élet már nem létezik. Az emberek, akikkel egykor szoros kapcsolatban állt, eltűntek vagy megváltoztak, a város pedig, amely egykor ismerős volt, idegenné vált. Fahidi Éva emlékei nem csupán a múlt árnyait idézik fel, hanem azt a belső küzdelmet is, amely a valódi haza keresését kíséri, ahol a szív is megtalálhatja a helyét. Ez a haza keresése nem csupán fizikai tér, hanem egy érzelmi és szellemi utazás is, amely során Éva folyamatosan próbálja megtalálni a helyét a világban, ahol múlt és jelen találkozik. Az emlékezés nemcsak a fájdalom forrása, hanem egyben a reményé is, hogy talán egyszer újra otthonra lelhet, akár a múlt emlékeiben, akár a jövő ígéreteiben.
Fahidi Éva 1944 tavaszán deportálásra került Auschwitz-Birkenauba, ahonnan később egy Buchenwald közelében található robbanóanyaggyárba vitték kényszermunkára. A háború végén, amikor végre felszabadult, hazatért Debrecenbe, bízva abban, hogy esetleg valamelyik családtagja megúszta a borzalmakat és életben maradt.
