Maroskeresztúr női polgármestere hangsúlyozta: „A döntéseinket nem csupán észérvek, hanem a szívünk vezérli.” | Erdélyi Napló

Kovács Edit történelmi jelentőségű lépést tett, amikor Maros megye első női polgármestereként lépett hivatalba. • Fotó: Kovács Edit közösségi oldalának archívuma

Ki támogatta az elhatározását, hogy vállalja a felkérést?

Egy szép napon, amikor Orbán Leventétől távoztam, hirtelen csörrent a telefonom: Brassai Zsombor hívott, akivel már régóta baráti kapcsolatot ápoltunk a megyei RMDSZ berkein belül. Azonnal felcsillant az ötlet iránti lelkesedése, és szinte azonnal a fülembe ültette a bogarat. Izgatottan meséltem a férjemnek a felkérés részleteiről, és már akkor éreztem, hogy valami különleges dolog kezdődik.

Négy magyar és négy román jelölt volt, a többiek mind férfiak. Székelykakasdiként házról házra jártunk Maroskeresztúron is, beszélgettünk az emberekkel. Több olyan visszajelzést kaptam, hogy az emberek ezt értékelik, és megfontolják a támogatásomat. Az első mandátumom egy szavazaton múlott: egy szavazattal volt több, mint az utánam következő román férfi jelöltnek. Szerintem ez sem véletlen: aláhúzza azt, hogy ez az én utam. A következő két mandátumban, amikor szintén ötnél több jelölt volt, mindig megkaptam a szavazatok több, mint felét. Függetlenként indultam és az is maradtam: meggyőződésem, hogy a helyi közösséget kell szem előtt tartani és nem a politikai érdekeket. Ha lehet így fogalmazni, én nem politizálok.

- Milyen reakciót váltott ki a családból a jelölés, és hogyan álltak hozzá az új kihívásokhoz?

Ez a vállalás legérzékenyebb aspektusa, hiszen lehetetlen mindenhol teljes mértékben helytállni. A hivatal, a közösség és a család – férj és gyerekek – mind-mind egy teljes embert igényelnek. A férjem már a kezdetekkor támogatta a döntésemet, de ez nem jelentette azt, hogy mindig feltétel nélkül mögöttem áll. A polgármesteri feladatok sokszor a családi élet háttérbe szorításával járnak, ami komoly kihívást jelent. Egy családanyának az a feladata, hogy összetartsa a családot, de a polgármesterség – ha az ember igazán igyekszik – messze nem csupán nyolc órás munka.

Amikor hölgytársaságban vagyok - például a fiam osztályában az anyukákkal találkozom -, meg szoktam kérdezni, hogy szerintük fontos, hogy a nők közösségi, vezetői szerepet vállaljanak? Mindig egyöntetűen azt mondják, hogy igen. De amikor az a kérdés, hogy közülük vállalna-e valaki ilyen szerepet, akkor mindig nem a válasz. Nem is mernék bátorítani erre senkit, aki nem érez késztetést magában. Én jól ismertem a két települést, tudtam, hogy milyen sok lehetőség van előttük, milyen sok pályázatról lemaradtak, holott víz-, és csatornahálózatra van szükség, működő kultúrotthonra, új és felújított oktatási épületekre. Mindezek tükrében vállaltam el a vezetői feladatokat.