"Magyar kutyák! A sírotok már ki van ásva!" - E szavakkal hirdették meg a románok Kolozsvár "örök" elfoglalását, hazugságokra alapozva. - PestiSrácok

Az Erdélyi Krónika legfrissebb számában olvasható: "Kedves magyar honfitársaim! A ti sírotok már régóta ki van ásva!" - e szavakkal indult a románok "örök" hódítása Kolozsváron, hazugságokra építve. Hertelendy Gábor írása, 2024. december 24.

Karácsony előestéjén nem éppen a legmegfelelőbb időpont arra, hogy a Trianonhoz vezető eseményekre emlékezzünk, mégis elengedhetetlen, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül a románok egyik legfelháborítóbb tettét, amely a történelmük árulásokkal teli lapjain is kiemelkedően szégyenteljes. 1918. december 24-én, teljesen figyelmen kívül hagyva az ünnepi hangulatot, a román csapatok birtokba vették Kolozsvárt, mindezt arra hivatkozva, hogy a magyarok állítólag "zaklatják" a szegény román lakosságot. Természetesen a francia hatóságok áldásukkal támogatták ezt az akciót, így a város és annak 51 ezer fős magyar közössége hirtelen minden szabadságjogától megfosztódott. S hogy a helyzet még groteszkebb legyen, a románok azzal a felháborító kijelentéssel álltak elő, hogy "meghozták az ünnepet a magyaroknak." Ugye, milyen szívélyes gesztus?

Az 1918-as karácsony estéje mélyen bevésődött a kollektív emlékezetbe, hiszen ezen a napon vonultak be a román csapatok Kolozsvárra. Emlékezetes és fájdalmas pillanatokkal teli ünnep volt ez, egy olyan karácsony, amely soha nem fog feledésbe merülni. A román nők, a bevonult katonák körében, táncra perdültek az igazságos Mátyás szobra előtt, hórát lejtve, míg a magyar emberek szívét a fájdalom szorította össze, a Megváltó születésének örömteli estéjén. A szemekből hulló könnyek tengerként árasztották el a szívüket, és az árván maradt magyarok ezen a szent éjszakán, amikor a világ ujjongást hirdetett, nem tudták lehunyni a szemüket a bánat súlya alatt.

Így emlékezett vissza 1918. december 24-én Janovics Jenő a kolozsvári színház főigazgatójaként az ominózus román megszállásra. Nem véletlenül tőle idéztünk: Janovics a XX. századi erdélyi magyar művelődés egyik kiemelkedően fontos személyisége, akinek addigi szerepe azon a bizonyos szentestén száznyolcvan fokos irányba fordult át.

A színházi előadások válogatása és megszervezése helyett ő életének jelentős részét arra áldozta, hogy megőrizze a magyar drámák és némafilmek örökségét, valamint harcoljon az erdélyi magyar színészek jogaiért és védelméért.

Janovics Jenő korai évei különleges figyelmet érdemelnek, hiszen már fiatalon megmutatta tehetségét és elkötelezettségét a művészetek iránt. Az Erdélyi Krónika forrása alapján látható, hogy Janovics nemcsak a színház világában vált ismertté, hanem a kultúra sok más területén is aktívan részt vett. Fiatal korában már olyan ambiciózus projektekbe kezdett, amelyek révén hozzájárult a helyi közösség kulturális életének gazdagításához. Szenvedélye és kreativitása együtt formálták azt az utat, amely később a magyar színház történetének egyik meghatározó alakjává tette őt.

A francia engedély, amelyet hazugságra alapozva szereztek meg.

Ám ahogyan az közismert, nemcsak Janovics életében számított pusztán kezdetnek a román bevonulás Kolozsvárra.

Miután Románia 1918. december 1-jén hivatalosan bejelentette, hogy Erdély egyesül Havasalfölddel és Moldvával, a román hadsereg azonnal nekilátott a magyar falvak elfoglalásának, kifosztásának és a helyi lakosság zaklatásának.

Ráadásul első kiszemelt célpontjuk az a Szatmárnémeti-Nagyvárad-Arad városokat összekötő demarkációs terület volt, amelyet elviekben arra hoztak létre az antanthatalmak, hogy a magyar és a román csapatok ne érintkezzenek egymással. Valójában arra szolgált, hogy a megfelelő időben, a magyarokkal szembeni zsarolásnak használva átadják azt a románoknak, teljesítve ezzel a területi igényeiket.

És persze Henri Berthelot francia tábornok engedélyéhez is elég volt egy hazugság a románok részéről, amelyre a franciák hivatkozhattak később a trianoni kastélyban. A Belgrádban állomásozó Dunai francia hadsereg parancsnokságának egy bizonyos Constantin Presan tábornok írt levelet.

Ebben a nyilatkozatban azt állította, hogy a demarkációs vonalon túli magyar lakosságot "állandóan zaklatják és megfélemlítik." Továbbá, Kolozsvár, Dés és Nagyvárad környékén "jelentős magyar katonai egységek szervezése és aktivizálása zajlik."

"A helyzet ily alakulása okából az 1918. november 18-án a gyulafehérvári nagy nemzetgyűlés által választott Intéző Tanács (Conseil Dirigeant) többször kérte a román hadsereg haladéktalan beavatkozását a fent említett területeken. Miután a mi csapataink még nem kaptak engedélyt a Maros vonalának átlépésére, az Önhöz intézett kérések folyományaként van szerencsém tudomására hozni, miszerint feltétlenül szükséges, hogy a belgrádi fegyverszüneti szerződéssel megállapított demarkációs vonaltól nyugatra fekvő következő gócpontok megszállassanak: Máramarossziget, Nagybánya, Szatmár, Nagykároly, Dés, Kolozsvár (kiváltképp), Nagyvárad, Arad."

Francia engedély ide vagy oda, a szedett-vedett román csapatok viszont nem tudták elfoglalni egyhamar a kiszemelt településeket.

A román 6. hadosztály jobb oszlopa még csak Gyergyószentmiklósnál és Szászrégennél járt november 30-ig, illetve december másodikáig "csupán" Marosvásárhelyig jutott előre.

Hogy a következő hónapokban sem haladtak könnyedén előre a románok, abban nagy szerepe volt Szentkereszthegyi Kratochvil Károlynak, a kolozsvári V. erdélyi katonai kerületi parancsnokság vezetőjének.

A magyar politikai káosz jól tükrözi, hogy a tisztsége ebben a zűrzavaros időszakban csupán látszólagos volt, ezért saját kezébe kellett vennie a hadsereg megszervezését az oláh támadások megfékezésére. Ráadásul mindezek mellett csupán a korábbi erdélyi ezredek újjáépítésére támaszkodhatott.

Kolozsváron néhány fiatal székely tartalékos tiszt rátalált egy új lehetőségre: felajánlották, hogy a már elfoglalt Székelyföld területéről toboroznak önkénteseket.

Ezt a toborzást követően alakult meg a Székely Hadosztály, amely bár nem tudta teljesen megakadályozni a román csapatok előrenyomulását, mégis sikerült lelassítania azt.

Kolozsvár, ekkor még magyar kézen. Forrás: Erdély.ma

Fejetlenség és zűrzavar

A román 6. hadosztály parancsnoka, Nelculcea tábornok Janovics visszaemlékezései alapján, egy nyers stílusú levélben tájékoztatta Apáthy Istvánt a kolozsvári betörés szándékáról.

Nem egy hónappal, nem egy héttel, hanem mindössze néhány órával az "akció" kitűzése előtt történt mindez. Ennek ellenére a városnak sikerült megőriznie a december 22-i nagyszabású összejövetelét.

Miért értesítették Apáthy Istvánt? Egy hónappal korábban a neves természettudós professzort bízták meg a frissen megalakult Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság élével, ami Erdély politikai irányításának kulcsfontosságú feladatát jelölte ki számára.

Egy hónappal később a román hatóságok koncepciós per keretében letartóztatták őt, és nem sok idő elteltével, a börtönben eltöltött évek alatt kialakult szervi szívbetegség következményeként tragikus módon elhunyt.

De térjünk vissza abba az időszakba, amikor Apáthy értesült a román tábornok által küldött bevonulási parancsról.

Apáthy István, a főkormánybiztos, elhatározta, hogy futárral fordul a tábornokhoz, kérve, hogy halassza el néhány nappal a bevonulást, ne rontsa el a magyarok karácsonyi ünnepét. Sejtve, hogy mi várható, próbálom lebeszélni őt erről a tervéről, de minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyul. A futár elindult, és estére visszatért a tábornok üzenetével: ő nem ünnepet akar megrontani, hanem örömöt és felszabadítást hozni. Így hát, a kitűzött időben bevonul csapataival, és elvárja, hogy a város polgármestere, Haller Gusztáv, üdvözölje őt a szamosfalvi vámnál. A tábornok azt is megjegyzi, hogy az engedetlenséget a magyar lakosságon torolja meg. Apáthy sürgősen magához kéri Haller Gusztávot, aki azonban hallani sem akar arról, hogy kimenjen a román tábornok fogadására. Végül, miután hivatkozni kell arra, hogy makacssága vérontást okozhat, Haller hajlandónak mutatkozik a szomorú útra. De mit mondjon? A feje zúg a feszültségtől, a szíve fáj, és képtelen összpontosítani a gondolataira. Az általános zűrzavar és fejetlenség uralja a légkört, mindenki kétségbeesetten keresi a kiutat a helyzetből.

- írta Janovics.

Kolozsvárt 1918. december 24-én, a déli órákban érkeztek meg a román csapatok, amelyek felszereltsége meglehetősen hiányos volt. A városba végül nem Nelculcea, hanem egy Gherescu nevű ezredes hadereje vonult be, mely körülbelül 4000 katonából állt.

Az erdélyi betörés külső hatalmi engedélyezése és a magyar államapparátus végtelenül rossz megítélése egyrészt a román propagandán, másrészt a hazai állami vezetés nemtörődömségén, harmadrészt az antanthatalmak elfogultságán is múlt.

Mégsem a magyar katonák vagy csendőrök visszaélései állnak a középpontban, bármennyire is elterjedt a Presan által megfogalmazott "románellenes hangulat" témája, amely sokak által hazugságként került említésre.

Ahogyan Bánlaky József a „A magyar nemzet hadtörténelme” című könyvsorozatának zárókötetében megfogalmazza, a magyar hatóságok és adminisztrációk Erdélyben és Székelyföldön pártatlanul és igazságosan intézkedtek a románokkal szemben. Azonban, ahogy később nyilvánvalóvá vált, ez a pártatlanság talán túlzásba is ment.

A román forradalom kezdetén, az első pillanattól fogva, a román nemzeti színek, kokárdák és zászlók viselése zavartalanul valósulhatott meg. Ezt a lehetőséget egy magyar katonai parancs tette lehetővé, amely garantálta a bántódás nélküli megjelenést.

Siegler Konrád, Erdély akkori gyalogsági tábornoka, nem csupán a magyar alakulatok számára biztosított pénzügyi és felszerelési támogatást, hanem a frissen alakuló román gárdák és nemzetőrségek részére is. Ezen túlmenően a magyar vasutak igazgatósága teljes mértékben eleget tett az összes igényelt különvonat kérésének, lehetővé téve így a gyulafehérvári nemzetgyűlésre utazók számára a kényelmes és zavartalan közlekedést.

Kolozsvár román megszállása egy jelentős és összetett történése a város történetének, amely mély nyomokat hagyott a helyi közösség életében és kultúrájában. A történelmi események során Kolozsvár, mint Erdély kulturális központja, nemcsak politikai, hanem szellemi harcok színhelyévé is vált. A megszállás idején a város lakói különféle kihívásokkal néztek szembe, miközben próbálták megőrizni identitásukat és hagyományaikat. Az Erdélyi Krónika részletesen dokumentálja ezeket az eseményeket, bemutatva a helyi lakosság ellenállását és alkalmazkodását a változó körülményekhez. Érdemes megvizsgálni, hogyan formálta mindez Kolozsvár karakterét, és milyen hatással volt a későbbi történelemre.

"Elkészítettük a sírotokat!"

Mindezekért a tettékért a köszönet nem maradt el, hiszen a nemzetgyűlésre készülők számos helyszínen provokálták és inzultálták a magyarságot. Székelykocsárdon például azt kiabálták:

"Miért választjátok a piros nadrágot, ti kutya magyarok? A sírotok már készen áll!"

Eközben egy román hadnagy leugrott a vonatról, és szenvedélyesen letépte az egyik katona sapkájáról a magyar kokárdát egy székely település közelében. Tövisnél pedig a román különvonatról lövések dördültek a magyar vasútőrség irányába.

Amennyiben ez még nem lenne elég, december 27-én, csupán három nappal Kolozsvár megszállása után, a román ezredes egy rendeletet adott ki, amely szigorúan korlátozta a sajtó- és gyülekezési jogokat, valamint a postaforgalmat. Ezen kívül elrendelte a polgári személyeknél lévő fegyverek beszolgáltatását, és megtiltotta a magyar hadseregbe való bevonulást. A nem kolozsvári lakosoknak, valamint a magyar katonatiszteknek el kellett hagyniuk a várost, és végül a magyar katonai uniformisok viselését is betiltották.

Abban az erdélyi városban, amelynek 83,4 százaléka volt magyar és csupán 12,4 százaléka volt román.

Mint ahogyan azt sokan tudják, Kolozsvár elfoglalása csupán az események kezdetét jelentette. Az ezt követő, román inváziók nyomán kibontakozó kétéves konfliktus – amelyben Károlyi Mihály, Berinkey Dénes és a későbbiekben Kun Béla által vezetett Tanácsköztársaság is szerepet játszott – végül Budapest és a Tiszántúl ideiglenes elvesztését, valamint Erdély végleges kiszakítását hozta magával. Ezt a folyamatot a trianoni békeszerződés hivatalos megerősítése is tetézte, amely Felvidéket, Muraközt, Őrvidéket és Délvidéket is érintette.

A néhány évvel ezelőtt bekövetkezett dominószerű összeomlás következményeit még mindig érezzük a mindennapjainkban, és a traumája mélyen belénk ivódott.

Kapcsolódó témákApáthy IstvánJanovics JenőKolozsvárRomán megszállásVezető