Kinek szól a dallam a progresszív pozsonyi rockzenész kezében? Ki az, aki a hangzás mélységeit felfedezve, a szívét-lelkét beleadva teremt egyedi zenei élményt?
Pozsony már megélt szebb, jobb és emberibb időszakokat is. A főváros, amely több más európai városhoz hasonlóan "gyanús" párhuzamokat mutat, jelenleg a második ciklusát tölti a progresszív városvezetés irányítása alatt, és ennek következményeit egyre inkább megérzi. A "haladár" elképzelések megvalósítása nem mentes a kihívásoktól, amelyeket a lakosok mindennapi élete során tapasztalnak.
Szinte minden napra akad egy "bravúros ötlet" egy "kitűnő újítás", amellyel az exzenész főpolgármester, Matúš Vallo és csapata eldicsekedhet a közösségi médiában, amely egyébként körülbelül annyira "közösségi", mint amennyire széleskörű megbízatást élvezőnek lehet nevezni Vallo mandátumát, amelyet a közel négyszázezer pozsonyi választópolgár mintegy ötödének voksával szerzett meg legutóbb is.
Ne érts félre, nem a választási rendszer vagy annak kimenetele áll a vitám középpontjában. Sokkal inkább az a jelenség foglalkoztat, hogy azok, akik nemrégiben még egyetlen szót sem tudtak mondani a "tisztességes" (Szlovákia) kifejezés nélkül, most, hogy hatalomra jutottak, mintha elfeledték volna a tisztesség és a méltányosság alapelveit. Pedig ezek a fogalmak méltán járnának azoknak a pozsonyiaknak is, akik nem őket támogatták a választások során.
A látszatteremtésről eszembe jutott egy friss élményem. Mint aki több évtizede elkötelezett kerékpáros (nem, nem a sokezer eurós „bájkomat” a csomagtartóban rejtegetem, hogy aztán egy jól megkomponált selfie kedvéért előhúzzam), nemrég ismét szembesültem a Vallo-féle csillogó Patyomkin-politika szürke, mindennapi valóságával. Egy közterületi kerékpárparkoló előtt állva tapasztaltam, hogy az összes állvány tele volt. Mielőtt valaki azt hinné, hogy a kerékpározás népsporttá vált, ki kell ábrándítsam: a nyilvános kerékpárparkoló valójában különböző multicégek bérelhető elektromos rollerjeivel és kerékpárjaival volt zsúfolva. Igen, közterületen, és igen, nem ez volt az első alkalom.
Heveny felháborodásomban először a handzsárom után kaptam, hogy elégtételt vegyek, de miután ráeszméltem, hogy ilyen eszköz nem lóg az oldalamon, durva becsületsértéseket hangoztatva, illetve a főpolgármester felmenőinek sűrű emlegetése mellett (nyugodtan, hiszen Pozsonyban már alig érti meg valaki, legfeljebb majd egy következő őrült bevándorlónak néznek) egy villanyoszlopot kerestem kétkerekűm rögzítésére. Miután ez sikerült, nekitámaszkodtam és elmerengtem az élet szépségein. Ja nem. Inkább azon merengtem el, hogy milyen szép is ez az új világ, ahol a kedves városvezetés, amely egyetlen nyilvános parkolóhelyet sem hozott létre, de milliókat szed be abból, hogy megfizetteti velünk a panelpalotánk előtt lévő "saját" parkolóink használatát, cinkos félrenézés közepette vajon miért engedi, hogy hozzáadott értéket létre nem hozó, profitjukat külföldre mentő multicégek közterületet bitoroljanak?
Bizonyára léteznek olyan gondolkodók, akik már megfogalmazták, írásba foglalták, nyilvánossá tették és keretbe foglalták azt, hogy milyen korszakot is élünk most, miután magunk mögött hagytuk az atomkort. Talán a kommunikáció korát, vagy inkább a látszatteremtés időszakát. Ebben az időszakban a progresszivizmus mindenek felett álló ideáját vallók, egy farmerzsebre szabott orwelli vízióval a kezükben, harcos szavakkal lépnek az utcára, védve a patyomkini erények bajnokait, miközben képtelenek észlelni a valóságot, hiszen az félelmet kelt bennük. A félelem viszont nem csupán kellemetlen, hanem haszontalan is. A hosszú távú félelem elkerülhetetlenül szabadságcsökkentéshez vezet, ami végső soron a szolgaság felé terel minket.
