Két generáció, egy közös szenvedély - Blaskó Péter és Herczegh Péter a korukból adódó eltérések ellenére tökéletes harmóniában lépnek színpadra, és mélyen megértik egymást a művészet nyelvén.

Képzelj el egy színészt, aki 1970-ben lépett be a Nemzeti Színház világába, és egy másikat, aki két évtizeddel később, a Central Park zöldellő fái alatt ismerkedett meg az első lépésekkel. Blaskó Péter és Herczegh Péter között nem csupán négy évtizednyi idő telt el, hanem két teljesen eltérő színházi univerzum is kibontakozik – vagy talán éppen itt érnek össze a szálak. Mi az, ami a színház örök értéke, és mi az, ami változik az idő múlásával? Egy izgalmas beszélgetés bontakozik ki a színészvé válás folyamatáról, a fiatal tehetségek és tapasztalt mesterek közötti kapcsolatról, a füstgép varázsáról, arról, ahogyan az emberi sorsok tükröződnek az arcokon, és persze Rómeó örök dilemmáiról. Mikor jön el az a várva várt pillanat, amikor a színész végre bátorságot merít ahhoz, hogy megálljon, és egy kicsit csak lélegezzen? Ez a diskurzus nem csupán a színészet rejtelmeiről szól, hanem az idő, a tapasztalat és a művészet mélyebb összefonódásáról is.

Peti, emlékszem, hogy pár évvel ezelőtt szenvedéllyel meséltél Egressy Béni bátyjáról, Gáborról, és az 1866-ban megjelent A színészet könyve című művéről. Ez a tankönyv lenyűgöző módon ötvözi a filozófiai mélységeket a gyakorlati tanácsokkal, például arra vonatkozóan, hogyan kell hitelesen haldokolót játszani, vagy egy szerep kedvéért könnyeket csalni a szemünkbe. Ezt azért említem, mert köztetek viszonylag jelentős korkülönbség áll fenn...

Blaskó Péter: Ez nem is igaz! (nevet)

Jó, jó...ha ezt a 43 évet nem is tekintjük túl hosszúnak, egy dolog biztos: az említett könyv olyan időszakban született, ami mindkettőtöktől igencsak távol esik. Mit vélekedtek arról, vajon léteznek olyan aspektusai a színházi világnak, amelyekről Egressy Gábor, Blaskó Péter és Herczegh Péter egyetértenek?

B.P.: Engem a színházban a legjobban mindig is az emberi kapcsolatok érdekeltek, azok nem változnak. Az őskortól napjainkig a szeretet, a vágyakozás, a születés, a halál, minden, ami az életben katartikus, a színházban is örök. És ezek megjelenítése a színpadon borzasztó izgalmas, nézőként is ez érdekel a legjobban.

Herczegh Péter gondolatai szerint a színház léte mindig is időtlen, és a színház iránti szenvedély folyamatosan jelen van kultúránk történetében.

A színészet iránti vágyam olyan, mint egy belső tűz, amely folyamatosan égeti a lelkem. Gyermekkoromban, amikor először álltam színpadra, úgy éreztem, mintha egy másik világba lépnék, ahol minden lehetőség nyitva áll előttem. Az előadás során nem csupán szerepeket játszottam, hanem új identitásokat öleltem át, felfedezve a különböző érzelmek és tapasztalatok széles spektrumát. Ez a vágy nem csupán a figyelem középpontjában állás iránti kíváncsiságból fakad, hanem abból a mély vágyból, hogy másokat is megérintsek, elgondolkodtassak vagy akár szórakoztassak. Minden egyes előadás egy új kaland, ahol a színpad varázslatos szőnyegén repülhetek, és különböző életeket élhetek át. A színészet számomra a kifejezés, a kapcsolódás és az empátia művészete, amely lehetőséget ad arra, hogy mások történeteit meséljem el, és ezáltal a sajátomat is gazdagítsam.

H.P.: Nem egyszerű erre a kérdésre válasz adni...

B.P.: Úgy vélem, Peti is hasonlóan érez, mintha ez az egész valami sorsszerű esemény lenne. Az ember néha csak úgy, váratlanul találja magát egy helyzetben, mintha a Jóisten irányítaná, és azt súgná neki: "Ez a te utad." Ahogy telik az idő, az ember egyre inkább megerősödik ebben az érzésben, és azt tapasztalja, hogy már biztos alapokon áll a színpadon. Ráadásul már azt is tudja, hogy megérdemli a szünetet, és bátran meg is merja tartani.

Azért kérdezem, mert az ember hivatását nagyban befolyásolja a kor és a társadalmi kontextus, amibe beleszületik. Péter a háború utáni újjáépítés időszakában, egy kommunista diktatúrába született, te viszont egy olyan országban, amit ma is gyakran emlegetnek a szabadság földjeként. Mennyiben befolyásolta ez a világról alkotott képedet?

H.P.: Tényleg Manhattanben láttam meg a napvilágot - New York szívében -, mert apám ott találta meg a munkáját. Csak kétéves voltam, amikor visszatértünk, így nem igazán tudom, mennyire hatott rám az amerikai életstílus. Azóta viszont többször is visszatértem, és édesanyám mesélt nekem arról a helyről, ahol születtem. Megmutatta a Central Park állatkertjét is, azt mondta, ott tanultam meg járni. De valahogy még mindig nem érzem, hogy valóban kapcsolódnék New Yorkhoz.

Az elmúlt évtizedekben sok változás történt a színházban, például egyre több darab büszkélkedik azzal, hogy megkapta a "látványos" jelzőt. Péter, egy korábbi interjúdat hallgatva úgy érzem, hogy neked nem mindig könnyű alkalmazkodni azokhoz az elemekhez, amikbe Peti gyakorlatilag belenőtt. Egy korábbi beszélgetés során úgy fogalmaztál: "A színpadon az emberi arcot szeretném látni, amiben a sors történik, ami a színészben történik, ma pedig van, hogy a színészt kiváltja az effektus."

B.P.: (mosolyog) Igen, igen, ez ma is helytálló. Mindenben kulcsfontosságú a mértékletesség és a megfelelő egyensúly.

A nagyszínpadon nagyon sok lehetőség van: emelkedik, süllyed, jön a füst, a zene, sok olyan dolog van, ami elfedheti a színészt, és ez nem jó.

Peti, kíváncsi vagyok a véleményedre ezzel kapcsolatban! Mi a gondolatod?

H.P.: Én a színházzal úgy istenigazából itt találkoztam a Nemzetiben. Lassan nyolc éve itt vagyok, ebbe a rendszerbe nőttem bele, úgyhogy ha némely esetben egyet is értek Péterrel, nincs viszonyítási alapom, nekem az a színházi világ, amit itt tapasztalok.

Arra akarok kilyukadni, hogy a Covid idején is látszott, hogy jól ki tudod használni a technika adta lehetőségeket. Olyan videókat vágtál össze, melyekben egyedül eljátszottál többféle szerepet, és mindent felhasználtál "effektként", amit csak találtál magad körül.

H.P.: Valóban így van, de színészként elengedhetetlen, hogy a rendező víziója mögé sorakozzunk. Ő egy olyan képet kíván létrehozni, amelyben gyakran inkább az alkotás részesévé válunk, mintsem annak születésének aktív formálójává. A színpadon inkább a rendező koncepciójának megvalósításában találjuk magunkat, nem pedig a kreatív folyamat irányítóiként.

B.P.: Igen, fontos, hogy alkalmazkodjunk a rendező víziójához, de ehhez elengedhetetlen, hogy a rendező is érdeklődjön a színész iránt. Ha folyamatos a párbeszéd, az segít, de ha ez hiányzik, akkor az ember csupán egy fogaskerék lesz a nagy gépezetben. Egyébként én örömmel vállalom a szerepemet ebben a gépezetben, amennyiben az összhangban van a rendező elképzeléseivel.

Nem okoz feszültséget, ha a rendező és a színész is két erős művészegyéniség? Peti, a Rómeó és Júliában biztosan jól tudtad volna használni a gyerekként vett vívóleckéket, de Vidnyánszky Attila víziójában sok jelenet inkább hasonlít táncra, mint vérre menő küzdelemre.

H.P.: Gyakran hallottam, hogy a színház világában a demokrácia nem igazán érvényesül, és hogy végső soron a rendező szava a döntő.

B.P.: Teljesen egyetértek, szükség van egy kapitányra, különben a hajó a végtelen óceánban céltalanul kószál. Azonban az is alapvető, hogy úgy irányítson, hogy én is kibontakozhassak az ő elképzelései szerint, így a céljaink végül közös akarattá formálódnak.

Peti, te mikor érzed úgy, hogy az alakításodban kiteljesedtél, hogy "ez most jó volt?"

H.P.: Hűha, ez igazán ritka! Ezek bizony komoly kihívások!

B.P.: Persze, mert az ember szerény, nem akarja kitenni a nyilvánosság elé, hogyan érez.

A színház varázslatos világában alapvetően mesélünk – olyan történeteket osztunk meg, amelyek számunkra jelentőséggel bírnak. Ezeket a meséket azért tálaljuk másoknak, mert szeretnénk, ha a mondanivalónk elérné őket, vagy egyszerűen csak azért, mert a történetek szépsége magával ragadó. Színészként a célunk, hogy megelevenítsük a szereplők belső vívódásait, bemutassuk, milyen utakat járnak be a boldogság keresése során, és felfedjük azokat a mélységeket is, ahová a küzdelmeik során esetleg elbuknak.

Úgy vélem, hogy a legszebb dolog az, ha rátalálsz egy olyan útra, amelyet teljes szívvel tudsz járni. Ha pedig úgy érzed, hogy a közönséggel együtt osztozol egy élményben, az egy igazi varázslat, amelyet örökre magunkban hordozunk.

Nem tudom, észrevetted-e, de amikor ezt a mondatot elhagytad az ajkaid közül, egy különleges, ölelő mozdulatot tettél...

H.P.: Igen, mert ez az érzés olyan, mint egy különleges kincs, amit az ember mindig magánál hordoz, és óvatosan dédelget.

Amikor Rómeót játszottad a Nemzetiben, az is ilyen volt?

B.P.: Külső szemlélőként is nyilvánvaló számomra, hogy valóban ilyen volt! Egyszerűen lenyűgöző! Én pedig tudom, miről beszélek, hiszen a legjobb pozícióból figyelhettem, hiszen Lőrinc barát karakterét játszottam. Tanúja voltam annak a fejlődésnek, ahogyan a szerep kibontakozik, majd egy tragédiává alakul Peti esetében is. Ő valami különlegeset vitt a szerepébe, ami a saját egyéniségéből táplálkozott, és ez rendkívül fontos. Szenvedéllyel és átgondolt módon alakította a karaktert. Amikor az ember szemtanúja annak, hogy egy fiatal színész elindul a pályán, és valami igazán figyelemre méltót hoz létre, amit a közönség lelkesen ünnepel, az fantasztikus élmény. Csodálatos volt hallani a tapsokat.

Péter, egy ilyen tapasztalt művész számára is léteznek még szerepálmok?

B.P.: Úgy vélem, hogy az igazán értékes pillanat nem abban rejlik, amikor egy szerepre vágyom, hanem amikor egy rendező megkeres, és azt mondja: "Te vagy az, aki eljátszhatja Az ügynök halálát, mert most vagy abban a korban, és rendelkezésedre áll annyi színészi és emberi tapasztalat, hogy hitelesen megformáld." Nagyszerű érzés, amikor leveszik a vállamról ezt a terhet, és nem a színészi önzésem irányít, hanem az a gondolat, hogy nem az számít, hogy mit szeretnék játszani, hanem hogy mi az, amire valóban alkalmas vagyok.

Természetesen fontos, hogy az ember alázatos maradjon, de a beszélgetésből úgy tűnik, mintha a színészi hivatás ne igényelne egyfajta egót. Pedig valójában elengedhetetlen a bátorság és az önbizalom, hiszen ahhoz, hogy valaki több ezer, sőt akár tízezer ember előtt lépjen színpadra, szükség van arra, hogy higgyen önmagában és a tehetségében.

H.P.: Természetesen, ez is elengedhetetlen. Az osztályfőnököm, Uray Péter, egy nagyon fontos üzenetet hagyott nekem, amit azóta is szorosan őrzök magamban. Azt mondta: "Bármilyen nehéz is a próbafolyamat, és bármennyire is úgy tűnik, hogy minden szétesik, bízz a saját képességeidben és abban, hogy a végén képes leszel megvalósítani a céljaidat!" Ezt a gondolatot gyakran felelevenítem, amikor az előadásom részletei kezdik zavarossá válni a fejemben.

A ti hivatásotokban különösen fontos, hogy találkozzatok jó mentorokkal...

A színészethez szükséges legfontosabb dolog, amit a Jóisten adott, az a tehetség. Persze, nem szabad elfelejteni a szerencsét sem, hiszen sokszor egy véletlen találkozás döntheti el, hogy ki milyen lehetőségekhez jut el. Például én Csiszár Imre révén tapasztaltam meg ezt Miskolcon. Hihetetlen élményekben volt részem vele, tíz éven át dolgoztunk együtt, és ő lett az én színészi pályám egyik alapköve. A Katona József Színház is óriási hatással volt rám az elmúlt évtizedben. Valóban rengeteget tanulhatunk a mentorainktól, akik irányt mutatnak és támogatják az utunkat.

Mit tanulhatsz a fiataloktól?

B.P.: Azt, amit a Rómeóban láttam, hogy lendülettel kell csinálni, merni kell. Ez a "merés" nagyon fontos a színészetben. Ki kell dolgokat próbálni, ezért is hívják az előadást megelőző folyamatot próbának.

Nekem végtelen öröm a tehetséget fölfedezni a fiatal kollégákban.

H.P.: Különösen értékelem, hogy az idősebb generációk tanácsait mindig úgy fogalmazzák meg, mint Péter is, hogy: "Ez az én véleményem, de érdemes alaposan átgondolnod, hiszen végső soron te vagy az, aki ezt az utat választja!"

B.P.: Emlékszem, amikor a Rómeó és Júliát próbáltuk, és hirtelen kopogtak az öltöző ajtaján. "Gyere, Petikém!" – mondtam izgatottan. Aztán megkérdezte, mit tegyen az első találkozásunkkor. Én pedig azt válaszoltam, hogy nem tudok biztos receptet adni, de annyit elmondhatok, hogy "Keresd, keresd, mert még van időd, és végül rá fogsz találni!"

Milyen érzések töltenek el benneteket, amikor meglátjátok a neveteket a "Nemzeti Színház társulatának tagja" felirat mellett?

H.P.: Amikor megérkeztem, Attila még jelentős szereplője volt a kaposvári egyetemi közösségnek. Jól ismerte az osztályokat, és az intézmény utolsó évében hatunknak adódott lehetősége, hogy itt folytassuk tevékenységünket.

Hihetetlenül boldog vagyok itt, hiszen ez valóban a rangsor csúcsának számít. Az ország legkiválóbb és legjobban felszerelt színházában játszani nem csupán öröm, hanem igazi megtiszteltetés is.

B.P.: Amikor 1970-ben végeztem a Vígszínházban, statisztaként kezdtem a pályámat, és reméltem, hogy Várkonyi, aki az osztályfőnököm volt, majd leszerződtet. Ahogy teltek a hónapok, a várakozásom egyre inkább türelmetlenné tett, hiszen nem érkezett semmiféle ajánlat. Végül úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, és felhívtam őt. Elmondtam neki, hogy tanácstalan vagyok, hiszen már Pécsről és Debrecenből is kaptam ajánlatot - szerettem volna, ha egy kicsit "meglöki" a dolgokat. "Menjél Pécsre, ott Illyés Gyula darabok vannak, ott meg fogod találni a helyed!" - mondta. Két hét múlva pedig, mint a véletlen műve, hívott a Nemzeti Színház, hogy menjek be, mert az akkori igazgató, Both Béla, szeretne leszerződtetni. Ekkor már teljesen elragadott a boldogság!

Abban az időszakban a fiatal színművész befejezte tanulmányait a főiskolán, majd egy-két évadra vidékre kellett költöznie. Ott figyeltek fel rá a fővárosi rendezők, és ha kedvezően alakultak a dolgok, szerződést kínáltak neki. Azok, akik a Nemzeti Színházhoz kerültek, már büszkén kihúzhatták magukat, hiszen onnan már tényleg nem volt hová lépni.

Ezt a vágyat a szívem mélyén szeretném újjáéleszteni. Jó lenne, ha senki nem mondaná azt, hogy "Nem kötök szerződést a Nemzetihez, inkább vidékre megyek."

Ezek a döntések nem csupán szakmai indokokra épülnek; gyakran világnézeti eltérések is szerepet játszanak a folyamatban.

B.P.: Az okok rejtélyesek. Néha előfordul, hogy egy fiatal tehetség kipróbálja magát nálunk, eltölt 2-3 "cselédkönyves évet", majd eltűnik, és azt mondja, hogy nem tér vissza. Ez nem éppen kedvező helyzet. Mindenkinek vágyakoznia kellene arra, hogy itt legyen. A színház rengeteg mindent befogad, és mögötte egy olyan ideológiai meggondolás húzódik meg, amely szerint nyitva kell tartanunk az ajtókat, hiszen a nemzeti kultúra mindenkié. Társulatok érkeznek innen-onnan, de vannak olyan időszakok, amikor a mi csoportunk háttérbe szorul, és akár két hónap is eltelhet, mire újra műsorra tűzzük például a Rómeó és Júliát. Ilyenkor az ember elgondolkodik és kicsit szorongani kezd. Úgy vélem, érdemes lenne egy kicsit közelebb húzni azt az ajtót, és olyan társulatot nevelni, amelynek a Nemzeti Színház valóban elitista intézményként tudja megőrizni a helyét.

Nehéz megmondani manapság hol van a "csúcs", sokszor már Hollywood és a Broadway is ott lebeghet egy színész szeme előtt...

H.P.: Eleinte inkább a filmszakma vonzott, a színház világába alig néztem be. Az egyetem évei alatt azonban a színház varázsa teljesen elragadott. Visszatérve az eredeti kérdésedre, hogy mennyi esélye van valakinek nemzetközi karriert építeni, talán ez mostanában fog igazán kiderülni. A Hunyadi bemutatóját követően kulcsfontosságú kérdés, hogy a főszereplőknek sikerül-e áttörést elérniük.

B.P.: Hihetetlen, hogy egy filmet külföldön azzal lehet népszerűsíteni, hogy telepakolják meztelen lányokkal és szexjelenetekkel. Ezek a marketingtrükkök teljesen elterelik a figyelmet a történet mélységéről, nem igaz? De valószínűleg ezt már muszáj csinálni, mert a nézők így azt hiszik, hogy "ó, ebben a sorozatban tényleg lesznek izgalmas látványosságok", és nem is akármilyenek...

Petire pillantok, mert nem vagyok benne biztos, hogy osztja a véleményemet erről...

H.P.: (huncut mosollyal az arcán) Teljes mértékben egyetértek, teljes mértékben egyetértek...

Ha valaki rábukkan erre a beszélgetésre, és úgy érzi, hogy ez a két színész feltétlenül látnivaló, akkor hol találkozhat veletek, hogy élőben is megtapasztalhassa a varázsotokat?

B.P.: Az Esthajnalban közösen lépünk fel, de sajnos a színpadon való találkozásunk ritkaságnak számít.

H.P.: Pétert mindenképpen érdemes megismerni, hiszen az Ők tudják, mi a szerelem és a Macskajáték világában elengedhetetlen élmény.

Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Mi a helyzet Petivel?"

B.P.: Az Olasz szalmakalap alatt! Sajnos már túl vagyok a Lőrinc baráton, így a Rómeóban nem tudunk együtt szerepelni, de ki tudja, mit tartogat a jövő! Én viszont már nagyon várom, hogy újra együtt lehessünk!