A Kraven, a vadász mostanra inkább préda lett – ez a film új megközelítése meglepően friss nézőpontot kínál a klasszikus karakter számára. Ahelyett, hogy a megszokott hősies vadászként ismernénk meg, a történet középpontjába a belső küzdelmek és a gyenges

2024-re a képregényfilmek világában egy új korszak hajnalán állunk, ahol már nem elég, ha egy film csak a mozikba kerül ahhoz, hogy biztosan sikeresnek számítson. A Sony Pókember-univerzuma, amely Pókember nélkül próbálja megállni a helyét, tökéletes példája ennek a jelenségnek. Az eddig bemutatott öt film közül három (a Venom-trilógia) ugyan anyagilag sikeresnek mondható, de kritikailag egyikük sem aratott osztatlan sikert. Az idei év különösen érdekes volt: a Madame Web, amely a mémkultúrában is elhíresült gyenge minősége miatt sem tudta elnyerni a közönség szívét, mégsem tántorította el a stúdiót a folytatástól. Így tehát a szuperhősfilmek évét a Kraven, a vadász zárja, amely már a hatodik része ennek a sokszor vitatott franchise-nak.

A történet a később Kravenként ismert Sergei Kravinoff múltjába kalauzol el minket: megtudhatjuk, milyen körülmények között nőtt fel, miért neheztel annyira apjára, illetve milyen úton-módon tett szert állati eredetű képességeire. A film során később felbukkan Calypso, Rhino, illetve Kraven féltestvéreként Kaméleon.

A film első húsz perce szinte az összes pozitívumát felsorakoztatja: R besorolása révén olyan véres és brutális tartalommal találkozhatunk, amilyet a Venom-filmek kapcsán korábban elképzeltünk. Kraven és apja közötti konfliktus izgalmasan bontakozik ki, hiszen sok szuperhős eredettörténethez hasonlóan itt is a tanítvány lázad a megjavíthatatlan mentor ellen. Az akciójelenetek között felfedezhető egyfajta kreatív szellem, a kezdeti verekedés pedig azt sugallja, hogy a film további részeiben is hasonlóan izgalmas összecsapásokra számíthatunk. Sajnos a cselekmény hamar visszatér a jelenbe, és ezzel együtt a film minőségét is a Madame Web és a Venom-filmek közötti szürke zónába süllyeszti. Az egyik legnagyobb gyengesége a látvány terén mutatkozik meg: a Venom-filmekhez hasonló költségvetésből meglepően kevés jutott az animációra, így az állatok megjelenítése kifejezetten gyenge minőségű lett. Pedig a film bővelkedik állati szereplőkben és ellenfelekben, ami különösen kiábrándító.

Habár a történet ígéretesen indul, a Sony megint belelépett abba a csapdába, amit a Raimi-féle Pókember 3-nál már felállítottak maguknak: túl sok karaktert szeretnének egyszerre felépíteni, emiatt egyikükre sem jut elég idő. Ebben a filmben is benne van egy pár olyan szereplő, akik a képregényrajongóknak lehetnek egyedül ismerősek, azonban nem lesznek jobban kidolgozva.

A karakterek iránti hozzáállás szempontjából a színészek teljesítménye kiemelkedően elmarad a várakozásoktól: Christopher Abbott Foreignerje egy teljesen jellegtelen és érthetetlen gonosztevővé válik, akiről a film semmiféle információt nem szolgáltat, sem képességeit, sem hátterét, sem a személyiségét illetően. Russell Crowe Nikolai Kravinoffjaként egy fokkal több jelenlétet képvisel, ám a karaktere csupán három mondatra és két szituációra szorítkozik. Crowe teljesítménye, bár lapos és erőtlen, karizmájának köszönhetően valamennyire megmenti a helyzetet, de így is csalódást keltő élményt nyújt a film végén. Ariana DeBose teljesítménye még ennél is nehezebb helyzetbe kerül: az Oscar-díjas színésznő a film során egyetlen arcmimikát használ, ami csak azért nem tűnik fel túlzottan, mert Calypso karaktere meglepően ritkán kap szerepet. Habár a háttérinformációk egy részét felfedezhetjük, a karakter fejlődése megáll, és a film csúcspontján váratlanul eltűnik, így normális lezárást sem kap a történet végeztével.

Fred Heichinger karakterével kapcsolatban legalább annyit elmondhatunk, hogy próbálkozott, de sajnos az ő szerepe sem kapta meg a megérdemelt kidolgozottságot, pedig Kraven és a képregények szempontjából kulcsszereplő. Képességeit körülöleli a homály, így a film végén érkező képregényes utalás inkább zavaró kérdéseket vethet fel a nézőkben. A film második legkiemelkedőbb teljesítményét Alessandro Nivola nyújtja Rhino szerepében, de itt is inkább a színész tehetsége emel ki a karaktert, mintsem az írók munkája. Nivola igyekszik bemutatni Rhino sokrétűségét és mélységeit, azonban a főgonoszként szánt figura nem kap elegendő időt a vásznon, és a karaktere sem kapja meg a megfelelő súlyt és lezárást. Aaron Taylor-Johnson, a címszereplő, már tapasztalt képregényfilmesként képes valóban hitelesen megjeleníteni karakterét. Különösen az apjával folytatott jelenetekben érvényesül az interakciójuk, amely lehetőséget ad arra, hogy a nézők beleláthassanak, hogyan is kellett volna ezt a szálat alaposan és érzékletesen kidolgozni.

A forgatókönyv nemcsak a karakterek kidolgozásában és kapcsolataik bemutatásában szenved, hanem a történetmesélés terén is komoly hibákat vét. Ezt jól példázza a film végén előbukkanó nagy csavar, amely a sok felesleges, unalmas szál után egyszerűen nem képes elérni a nézők tudatát. Ennek oka, hogy a csavar felépítése hiányzik, míg a feloldás sajnos rendkívül gyenge és fáradt.

Bár manapság a gonosztevők emberi oldalának bemutatása virágzik, akad néhány karakter, akiknél ez a tendencia nem érvényesül, és Kraven ide tartozik. A képregények egyik legemlékezetesebb történetszálában ő az, aki a hiányzó Pókembert üldözi, majd végül átveszi a helyét, ezzel felfedve megtépázott pszichéjét és az őrület határára sodró szent küldetését. Miután Kraven célját elérte a képregények világában, a kiábrándultság miatt öngyilkosságba menekül, ami méltó és drámai lezárása egy gonosztevő életének. Ezzel szemben a filmalkotás megpróbál antihőst formálni belőle, ám ez a kísérlet kudarcot vall, mivel ellentmond a karakter eredeti, mélyen gyökerező motivációinak, és közben semmiféle új, izgalmas perspektívát nem kínál.

Meglehetősen furcsa, hogy a "Kraven, a vadász" – amelyben a "vadász" kifejezés legalább ötvenszer elhangzik – lett a Sony vadászterületének utolsó zsákmánya. Ez a film egy alapötletét tekintve megbicsakló, technikai szempontból félkész és forgatókönyvileg is erősen összecsapott alkotás, amely még a tehetséges színészeket is képes volt alábecsülni. Ha van valami, amiért hálásak lehetünk a filmnek, az az, hogy a pénztáraknál elért, katasztrofális eredményei megragadták a Sony producereinek figyelmét. Így a "Kraven, a vadász" egy hányattatott sorsú filmes univerzumnak lett az utolsó koporsószöge, amelyre talán csak azért emlékezünk majd, mert a Marvelhez visszahozta a Pókember ikonikus gonoszait.