Elhagyatott és újra felfedezett.

Mindig különös érzés tölt el, ha olyan múltbeli történéseket oszt meg velem valaki, amelyek váratlanul vagy fokozatosan, de valahol megszakadtak az időben, és a "mi lett volna, ha...?" kérdés szitálja köréjük az elképzelhető lehetőségek ködét. Emese több ilyen végtelen sztorit hordoz magában. A negyvenes évei elején járó, kislányos alkatú, szemüveges nőt bevásárlás közben ismertem meg, mögöttem állt a sorban. Legalább öt perce vesztegelt az "emberkígyó", a pénztárnál ugyanis egy idős asszony sokadszorra pakolta ki táskája tartalmát. Nemsokára kiderült, hogy a százlejesét keresi, amit - tisztán emlékezett rá - magával hozott.

- Találtam egy elejtett százast, és odaadtam egy alkalmazottnak, aki az üdítőspolcot rendezte - mondta a mögöttem álló, miközben izgatottan lépett ki a vásárlóláncból. Az idős asszony arca azonnal felragyogott, és bizakodva követte megmentőjét. Néhány perc múlva a pénz újra előkerült, és a sorban állók együttesen fellélegeztek. Akaratlanul is azon tűnődtem, hányan lettek volna hajlandók zsebre tenni a földön heverő százast, és nem tudtam megállni, hogy ne dicsérjem meg a jótevő idegent. Meglepetten nézett rám, mintha a világ legtermészetesebb cselekedetét kérdőjeleztem volna meg. A hirtelen zavaromat észlelve barátságosan válaszolt: - Az ember azt kapja, amit ad, én hiszek ebben. És ez a törvény fordítva is érvényes, főként az én esetemben.

Ekkor már biztos voltam benne, hogy írni szeretnék róla, csak azt nem tudtam, beleegyezik-e, pláne a dologgal teli hétköznapok utolsó délelőttjén, amikor a még hátramaradt kötelező teendőit igyekszik letudni az ember. Beleegyezett. Nemsokára már a közeli pékség kis asztalánál kavargattuk a kávét. A forró frissítő illatával együtt szívtam magamba Emese szavait.

Gyermek- és tinédzserkoromban számos alkalommal tapasztaltam meg, hogy a Gondviselés különös módon segített meg, amikor a helyzetek kimenetele ijesztő lehetett volna. Az első ilyen emlékezetes esemény négyéves koromban történt. Szombat délelőttönként anyu gyakran magával vitt a piacra vásárolni, és én lelkesen követtem őt. A piac színes forgataga, a friss zöldségek, gyümölcsök és illatos virágok látványa mindig elvarázsolt. Anyu kék virágos bevásárlószatyra volt a biztonságom szimbóluma, és mindig szorosan kapaszkodtam bele, miközben az árusok között jártunk. Egy alkalommal azonban, valószínűleg a sok szín és zaj hatására, elbámészkodtam, és hirtelen elengedtem a szatyrot. Pár perc elteltével újra észleltem a kék virágokat, és automatikusan követni kezdtem őket. Ám amikor közelebb értem, döbbenten tapasztaltam, hogy egy idegen nő tartja a szatyrot. Ekkor teljesen megijedtem, és képtelen voltam megszólalni, akárcsak a legrosszabb rémálmaimban. Hirtelen azonban meghallottam anyu kétségbeesett hangját, és pillanatok alatt ránk talált. Magához ölelt, majd gyors léptekkel elindultunk a piacból. Annyira sokkos állapotban volt, hogy nem is foglalkozott a másik nővel, aki valószínűleg el is tűnt volna, ha nem ér ránk anyu ilyen hamar. Ezt a történetet azóta is a legijesztőbb emlékeim között tartom számon. Persze, más esetek is előfordultak, amikor megijedtem valamitől, például első osztályos koromban, amikor azt hittem, a diáktársaimmal együtt a rendelőbe visznek, és megpillanthattam a tűt a fehér köpenyes nő kezében. Az első beoltott lány rémült kiáltása után elkezdtem félni a kötelező oltásoktól. De olyan drámai esemény, aminek a végkimenetele valóban borzalmas lehetett volna, ezek után nem sokáig ismétlődött meg.

Milyen izgalmas kérdés! Mi következik most?

- Tizenhat éves voltam, és magánóráról tartottam hazafele azon a téli estén. Már majdnem befordultam az utcánkba, amikor egy járdán parkoló autóból kiszállt egy középkorú férfi, és gyors léptekkel indult felém. Észrevettem, és én is szaporábban szedtem a lábam, de persze utolért. Megérintette hátulról a vállam, és amikor megálltam, bemutatkozott. Azt mondta, hogy ő édesanyám Bolognában élő unokatestvére, régóta nem találkoztak, és szeretné meglepni őt, ezért arra kér, hogy menjek vele, vegyük meg anyu kedvenc virágját és édességét, amíg még nyitva vannak a boltok, aztán együtt térjünk hozzánk haza. Tudta anyukám keresztnevét, ez volt a megtévesztő az egészben, de én valahogy mégis éreztem, hogy valami nem tiszta ebben az egészben, ezért egyszerűen faképnél hagytam a férfit. Hazáig szaladtam, ő pedig nem követett, legalábbis én nem vettem észre. Amikor elmeséltem otthon a történteket, kiderült, hogy egyik szülőmnek sincsenek Olaszországban élő rokonai. Ezután hónapokig nem engedtek sehova egyedül anyumék, még iskolába is édesapám vitt kocsival. Ezt én nem is bántam, mert sokáig szó szerint még a saját árnyékomtól is meg tudtam ijedni.

- Hogy sikerült aztán leküzdened ezt az állapotot?

A párommal való találkozásom egy különleges pillanat volt, amely a vonaton történt, amikor Vásárhely és Kolozsvár között utaztunk. Ő nem volt az első fiú az életemben, de az ő támogatásával sikerült kiszabadulnom egy mérgező kapcsolat fogságából. A korábbi barátommal tizenkettedikes koromban kezdtem el járni, de az idő múlásával az egész kapcsolat teherként nehezedett rám, mivel állandóan uralkodni próbált felettem. Kérte a kezemet, de amikor jeleztem, hogy még nem állok készen az elköteleződésre, folyamatosan zaklatott az ajánlatával. Most, visszatekintve, a vele eltöltött közel egy év alatt folyamatosan pánikfélelmet éltem meg, amelyet gyermekként ismertem meg, amikor egy idegen nő arcába néztem, vagy amikor az anyám nevét ismerő furcsa idegen jelenlétében éreztem magam. Az egyetemi szerelem azonban felszabadított ezektől az érzésektől, és bár a házasságom több mint tíz év után véget ért, még mindig hálás vagyok az életnek a boldogságban eltöltött időért. Két csodás kamaszlány vár rám, akik nemsokára hazaérkeznek az iskolából, és izgatottan várják, hogy kitegyem nekik az ebédet. Ilyen ajándékok birtokában a megtalált "papír" jogos tulajdonosának való visszaszolgáltatása csupán egy apró gesztus, nem igaz?

Már jó ideje elhagytuk a pékség küszöbét, de a fejemben továbbra is forogtak a beszélgetés foszlányai. Valami különleges érzés fogott el, ahogy arra gondoltam, mennyire szerencsés vagyok, hogy a bevásárlósorban éppen mögém került ez az angyali lény, akivel összefutottam. Talán még inkább privilégiumot jelentett ez, mint az a boldog idősebb asszony, aki visszakapta a száz lejét.