Bárki felfedezheti Fekete István varázslatos Tüskevárát.

A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: https://demokrata.hu/kultura/a-kunszentmartoni-tuskevar-1067627/

Az emlékház százéves épületében berendezett Tüskevár - Természet és művészet című tárlat az író művein, az egykor itt élt emberek mindennapi életén és szokásain, valamint a természet szépségét bemutató időszaki képzőművészeti kiállításokon keresztül állít emléket annak a két tanévnek, amikor az író Kunszentmártonban tanított a helyi Mezőgazdasági Szakiskola halászmesterképző tanfolyamán.

Bár Fekete István ezt az időszakot, 1952 ősze és 1954 nyara között, száműzetésnek tekintette, a kunszentmártoni évek valójában meghatározó fordulópontot jelentettek életművében. E helyen született meg a Kele és a Lutra című regénye, valamint a Csutak című elbeszélése, amely később a Bogáncs alkotásának inspirációját adta. Kunszentmártonban kezdte el írni talán legfontosabb művét is, a "kis-balatoni álmát", amely 1957-ben Tüskevár címmel látott napvilágot.

A Hármas-Körös partján a prózaművek mellett a halászmesterképzőben tartott óráinak anyagából összeállított Halászat című tankönyvét is befejezte. A tankönyv 1955-ös megjelenése azért is különösen fontos számára, mert ezt követően nyílhatott meg az út a publikálási tilalom alá vont író régebbi és aktuális regényeinek újrakiadása előtt. Ettől kezdve csak az írásnak élhetett.

Dr. Barna Gábor, a kunszentmártoni születésű néprajzkutató, információi alapján Fekete István 1952 novemberében érkezett Kunszentmárton városába, hogy átvegye a számára felajánlott előadó tanári posztot. Az 1949 utáni időszakban ugyanis Budapesten nem tudott tartós munkát találni, így alkalmi foglalkozásokkal, mint például uszálykísérő és rágcsálóirtó, próbálta meg eltartani családját.

Tiltólistára az 1939-ben kiadott Zsellérek című regénye miatt került, amelyben 1910 és 1935 között a magyar vidék életét, ezen belül a proletárdiktatúra, a bolsevizmus 1919-es rémtetteit mutatta be kíméletlen őszinteséggel. Miután a Horthy-rendszerben kitüntetett, majd 1945 után osztályidegennek minősített, gyakorló katolikus író elveszítette a Földművelésügyi Minisztériumban vállalt állását, a Magyar Írók Szövetségéből és a Kisfaludy Társaságból is kizárták, lendületes írói pályája megtört. 1955-ig csupán két katolikus hetilap, az Új Ember és a Vigilia fogadta írásait.

Bár Sánta Gábor, a neves irodalomtörténész, alaposan feltérképezte Fekete István életművét, a művész kunszentmártoni éveinek egyes aspektusai még mindig rejtve maradtak a szakmai közvélemény előtt. Ezt a hiányosságot igyekszik orvosolni a szeptemberben megnyílt Körös-parti kiállítás, amely Barna Gábor gyűjtő-kutató fáradhatatlan munkájának eredményeként nemcsak Fekete István irodalmi tevékenységét, hanem a visszahúzódó alkotó magánéleti kapcsolatait is feltárja. A kiállítás lehetőséget ad arra, hogy mélyebb betekintést nyerjünk az író életének eddig ismeretlen részleteibe.

Az egyszerű emberek és a diplomások egyaránt megtalálták a közös hangot a középpontjában álló íróval, aki tanártársain kívül főként csak néhány kiválasztott személlyel ápolt kapcsolatot. E körbe tartozott az iskola gondnoka, a helyi orvosok, egyházi személyek, fiatal horgászok, valamint néhány Budapestről kitelepített család. Az etnográfusprofesszor megemlíti a Bercsényi utca 14. szám alatt élő Kiss Árpádot és családját, akik szoros kapcsolatban álltak az íróval. Kiss Árpád korán elveszítette édesapját, aki a Rákosi-rendszer áldozataként szenvedett, ezért különösen közel állt hozzá a nála idősebb Fekete István, akit szinte második apjaként tisztelt. Gyakran találkoztak a meghitt esti beszélgetések során, és a kunszentmártoni évek alatt hűséges horgásztársak lettek. Az ismeretségük a Kiss-pékségből származó kenyér vásárlásával kezdődött, amely rendszerint a szolgálati lakásuk szemben található pékségből történt. Fekete István és a Kiss család között 1970-ig tartó, mély barátság alakult ki, és levelezésük az író halála után sem szűnt meg teljesen, hiszen az özvegyével is tartották a kapcsolatot.

Az együtt töltött, szeretetteljes pillanatok emlékezete Fekete István Kisséknek írt leveleinek egyik központi témája. Az 1958-ban készült egyik írásában így fejezi ki magát: "Sokat, nagyon sokat gondolok Önökre, akik széppé varázsolták az estéket, és volt egy hely, ahol a reménytelenség tengerében jóságot, megértést és szeretetet találtam."

A már széles körben elismert író rendszeresen meglepte a családot saját kezűleg dedikált példányokkal, melyek Budapesten kerültek kiadásra, "emlékező szeretettel" kísérve. Az emlékház látogatói lehetőséget kapnak, hogy ezeket a különleges kiadványokat megtekintsék, együtt a kortörténeti dokumentumokkal, korabeli fényképekkel, valamint a már említett levelekből származó Fekete István-idézetekkel.

Barátainak írott levelei arról is tanúskodnak, hogy az egyébként láncdohányos, tüdő- és szívbeteg, egy vesével élő író számos egészségi problémával küzdött, de kimerült idegeire is gyakran panaszkodott. 1954-ben leszázalékoltatását is kezdeményezte, 54 éves korától már rokkantnyugdíjasként élt.

Bár ő maga soha nem erősítette meg, fia, ifj. Fekete István biztosan állította, hogy apja folyamatosan romló egészségi állapotában kulcsszerepet játszott, hogy a kommunista hatalomátvételt követően súlyosan bántalmazták, megkínozták az Andrássy út 60-ban, a napjaink Terror Háza Múzeumának otthont adó egykori ÁVH-székházban.

A pontos események felidézése mára szinte lehetetlenné vált, de egy dolog biztos: az önkényuralom nem csupán az író életét tette tönkre, hanem gyermekeinek sorsát is súlyosan érintette.

Edith lánya, aki egykor apácává szentelte életét, a szerzetesrendek 1949-es feloszlatása után Ausztriába kényszerült emigrálni. Fia, aki az 1956-os Széna téri összecsapásokban játszott fontos szerepe miatt menekült el Magyarországról, az Atlanti-óceánon túli világban találta meg új otthonát, és jelenleg is az Egyesült Államokban él.

A Kiss család egykori otthonához közeli, Bercsényi utca 12. szám alatt található házat, amelynek története szorosan összefonódik a helyi kultúrával, Mártonfi Benke Márta festőművész ajánlotta fel az emlékház céljaira. Érdekes módon az író soha nem lakott ebben az ingatlanban. A művészeti újságíró, aki kunszentmártoni kisiskolásként felnőtt, és elkötelezett rajongója volt a Fekete-regényeknek, elmondta, hogy több kötetet is elolvasott. Ugyanakkor sajnálattal vette észre, hogy sem az általános, sem a helyi középiskolában nem tanulmányozták a művész és a város 1950-es évekbeli kapcsolatát, amely gazdag és izgalmas történeteket rejtegetett.

Néhány kivételtől eltekintve a település lakói valószínűleg nem is sejtették, hogy a visszahúzódó életet élő művész valaha a városuk része volt. Jellemző rejtőzködő természetére, hogy 1955-ben, amikor levelet írt a Kiss családnak, arra kérte őket, hogy az írás titokban maradjon, és "tartsák maguk között", mert: "Én K-mártonban az akarok maradni, aki voltam: szerény tanár és semmi más..." Érdekes módon, én is véletlenül bukkantam rá az író kunszentmártoni jelenlétének nyomaira, amikor a rendszerváltást követően a Szentesi úton kerékpároztam, és felfigyeltem az emléktáblára, amelyet a helyi városvédők állítottak fel 1989-ben. Az a pillanat máig élénken él az emlékezetemben – döbbenetemre szolgáló felismerés volt, amely még szorosabbra fűzte a kötelékemet a szülővárosom iránt.

Mártonfi Benke Márta már régóta dédelgette a vágyát, hogy egy néprajzi és művészeti kiállítóhelyet hozzon létre. Ezért nem meglepő, hogy Bercsényi utcai ingatlanát a közösség szolgálatába kívánta állítani. Végül a Barna Gábor vezette "Köttön Vezér" Honismereti, Hagyományőrző és Városvédő Egyesület tagjaival közösen úgy döntöttek, hogy a régi parasztházban alakítják ki a kunszentmártoni Tüskevárat.

A Kunszentmártonból elszármazott, majd a Hármas-Körös partján újra gyökereket eresztett értelmiségi páros, Mártonfi Benke Márta és Barna Gábor igazi lokálpatrióták. Évtizedek óta elkötelezetten dolgoznak azon, hogy a város kulturális életét felélénkítsék, ám ahogy ők maguk is megfogalmazzák, küldetésük nem egyszerű feladat, hiszen a helyi lakosság érdektelensége gyakran megnehezíti törekvéseiket. Ez a jelenség részben a város gazdag, de sokszor elfeledett történelmi múltjában gyökerezik.

A második világháború és a kommunista hatalomátvétel következményeként a település vezető családjait a társadalom perifériájára szorították, a hagyományos elit szerepét pedig szakképzetlen, de a párthoz hű káderek vették át – magyarázza Barna Gábor. Az 1948-ban megkezdődött államosítások és kollektivizálás mély sebeket ütöttek a település életén. Az erőszakos téeszesítés, a gazdák kulákként való elítélése, földjeik elvétele és tagosítása szétrombolták a hagyományos paraszti közösséget. Az egyéni és közösségi szabadságjogokat drasztikusan korlátozták, miközben a hívők ellen vallásellenes fellépésekkel zaklatták az egyházakat. A politikai tisztogatások által teremtett félelem légkörében az emberek bezárkóztak és távolodtak a közélettől. A megélhetési nehézségek sokakat arra ösztönöztek, hogy más települések felé vegyék az irányt. Ebbe a megpróbáltatásokkal teli, elhanyagolt infrastruktúrájú falusi közegbe érkezett 1952-ben a már korábban indexre került Fekete István...

A professzor szerint a történelmi múlt e súlyos öröksége ma is érezhető a városban, ahol a lakosság lélekszáma az 50-es évekhez viszonyítva mintegy 13 ezerről nagyságrendileg a felére, hétezer főre apadt, ráadásul a népesség összetétele is jórészt kicserélődött.

A mai világban, a 20-50 fős, szoros kötelékű, jellemzően pedagógusokból álló "kemény mag" kivételével, rendkívül nehéz megszólítani az embereket, legyen szó múltunk örökségéről vagy kortárs kultúránkról. Ennek ellenére bennem továbbra is élénken él a kíváncsiság, különösen a helyi értékeink és büszkeségeink iránt. Éppen ezért tartom létfontosságúnak, hogy folyamatosan dolgozzunk a közösségünkért, és példát mutassunk másoknak – hangsúlyozza az emlékház tulajdonosa.

Nincs kétség afelől, hogy a festőművész és az etnográfus a jövőben is elhivatottan folytatják eddigi tevékenységüket. Barna Gábor, a város díszpolgára, szorgalmasan kutatja településünk krónikáját, belemerülve a vallás, különösen a zsidóság történetébe, a kuláklistázások sötét időszakába, valamint a fővárosból idetelepített polgárcsaládok megrázó sorsába. Emellett Kunszentmárton '56-os eseményeit is alaposan feltárja. A város nevét viselő Mártonfi Benke Márta pedig két évtizede azzal a céllal hozott létre képzőművészeti alkotótábort, hogy gazdagítsa a helyiek látásmódját és fellendítse a helyi kulturális élet vibráló színterét.

Már meglévő feladataik mellett mindketten elhivatott küldetésüknek tartják, hogy népszerűsítsék az általuk nagyra becsült Fekete István életművét. Ez az író, aki a falusi élet mély ismerője volt, mindig is tiszteletben tartotta a vidéki emberek teljesítményét és hagyományait. Műveit áthatja a természet iránti mély szeretet és rajongás. Az 1953-ban Kunszentmártonban íródott Nádas című versének minden egyes sora ezt a lelkesedést tükrözi: "Álmod ha őrzi millió nádszál, / És tartja feletted az eget, / Neked adja a csillagos békét, / És megcsókolja a szívedet."