Az éjszaka, amelyre örökké emlékezni fogunk: így vészeltük át a pokoli fiesztát Párizs szívében.

Orbán Viktor kifejtette véleményét a legutóbbi Bajnokok Ligája győztesről, Luis Enriquéről, hangsúlyozva sportteljesítményeit és vezetői képességeit.

Tapasztalatlanul, gyanútlanul, gyermeki, újságírói kíváncsisággal indultunk el a francia nyílt teniszbajnokságról, a Roland Garrosról szombat este fiatal kollégámmal, hogy megnézzük, átéljük, miként ünnepli Párizs a Paris Saint-Germain Bajnokok Ligája diadalát. Nem kellett sokat menni az első tomboló tömegig. A Parc des Princes a Roland Garros mellett van és 48 ezer fanatikus ott nézte kivetítőn a döntőt, így adta magát, hogy a Porte Molitornál egyből csatlakozni tudjunk.

A látvány egyszerre volt ijesztő és varázslatos. Ahogy nekünk, úgy számukra is ismeretlen volt egy Bajnokok Ligája-győzelem ünneplése. A keménymag hangosan énekelt, üvöltött és táncra perdült, miközben a pirotechnikai eszközök fényei tovább fokozzák a hangulatot. Az egész esemény azt sugallta, hogy ezen az éjszakán bármi lehetséges; a szabadság, a boldogság és a törvények figyelmen kívül hagyása egybefonódik. Ez a pillanat az átlagemberek, a kisemberek, a szegények ritka alkalma, hogy győztesnek érezhessék magukat. A csapatuk diadala az ő diadaluk is.

A sarkon működő éjjel-nappali bolt idejében lehúzta a rolót, később kiderült, ez általános, a kereskedőket az extra profitnál jobban érdekelte az üzletük biztonsága, épsége.

Elindultunk a közeli metrómegálló felé, hogy bejussunk a Trocaodéróra. Már az első lépéseinknél észrevettük, hogy nem csupán mi vágyunk erre a kalandra. A metrót már ellepték a rajongók, akik mind izgatottan várták a következő szerelvényt. Az első vonatra való felszállásunknak esélye sem volt, a helyzet egyenesen a tokiói metrót idézte fel bennünk. A második érkező szerelvényhez való bepréselődés igazi bátorságot és eltökéltséget követelt, hiszen a belső terekből áradó hőség és a szaunákra emlékeztető, kissé émelyítő szag csak fokozta a feszültséget.

A bőrszínünk miatt erősen kiemelkedtünk a tömegből, de igyekeztem beilleszkedni, és együtt zengeni a többiekkel a „Paris magic” és hasonló, nem túl bonyolult rigmusokat. Minden megállónál úgy dugtam ki a fejem a kocsiból, mintha a víz alól merültem volna fel, friss levegőt szívva minden egyes pillanatban.

Az első komolyabb kihívást túlélve indultunk a felszínre a Trocadérónál. Itt találkozunk először fokozott rendőri jelenléttel, ami nyugtatóan hatott, egészen addig, míg fel nem értünk a Trocadéróra. Párizs bővelkedik a szimbolikus helyekben. Biztos nem véletlen, hogy a Trocadéro és szemben az Eiffel-torony a tavalyi olimpia megnyitójának is a főszínpada volt.

A Trocadéro térből egyenesen a Diadalív felé vezetnek az utak. Kiváló találkozóhely ez, hiszen itt állt meg utoljára a metró a Diadalívnél – a további megállókat már lezárták, akárcsak magát a diadalívet. Gyalogosan sincsenek nagy távolságok, ráadásul a Trocadéro és a Diadalív kihagyhatatlan elemei ennek a különleges eseménynek.

Lassan rájöttem, hogy a helyszín alapvetően másodlagos, a műsor mindenhol egységes. Néhányan a tüzijáték rakétákat lövik folyamatosan, mások hasonlóan látványos, időnként ijesztő pirotechnikai eszközökkel fokozzák a (félelmet), a hangulatot és mindenki énekel, skandál valami rigmust, esetleg ütemesen ugrál. Autók dudálnak, amikből derékig kilógó szurkolók üvöltöznek, lengetik a PSG-s sálukat, zászlójukat. Külön csoport a cikázó, bőgő motorosoké, akik szintén hozzáteszik a magukét az összhatáshoz. Sokan álarcban, maszkban, sállal takarva arcukat parádéznak, ami arra utal, hogy készülnek valami vadabb akcióra is.

Kívülállóként, aki a párizsiakhoz hasonlóan még nem tapasztalhatta meg a városa BL-győztes labdarúgócsapatának örömét, vegyes érzelmekkel figyelem az eseményeket. A veszélyesebb, feszültebb pillanatokban azzal próbálom megnyugtatni magam, hogy körülöttem gyerekek, lányok és asszonyok is vannak, de ennek ellenére nem érzem magam teljesen biztonságban. Olyan érzésem van, mintha a levegőben ott lappangana a feszültség, és bármikor elszabadulhatnának az indulatok, a kezdeti eufória pedig könnyen pokoli fieszta formáját öltheti.

Igazán próbálok körültekintő lenni, és felkészülni a legrosszabb forgatókönyvekre. Néha azt mondom magamnak, hogy induljak el, miért is vagyok itt? Ugyanakkor máskor megpróbálom szabadon élvezni a pillanat varázsát, amit eddig sosem éltem át.

A Place de Trocadéro varázsától megtelve, gyalogosan indulunk el az Avenue Kléberen, hogy elérjük a Diadalívet. A tömeg nyugodt áramlásában haladunk, amikor hirtelen a horizonton egy hatalmas, összegyűlt csoportot pillantunk meg, mindössze néhány száz méterre tőlünk. A nappali fényben feltűnnek a fáklyák lángjai, és a sötét massza vibráló életet áraszt. Ahogy haladunk, a menet tempója lassulni kezd, és egyszer csak több száz ember rohan felénk, pánikban, menekülve. Velük együtt érkezik a levegőbe vegyülő, fojtogató szag, ami könnyen felidézi a legrosszabb rémálmainkat.

Először teljes zűrzavarban vagyok, nem igazán kapom el, mi is történik körülöttem. Az idő nem vár, cselekednünk kell, mielőtt még a helyzet fokozódik. Futunk, próbálva megóvni magunkat – orrunkat és szemünket védve. A táskámban felfedezek egy érintetlen maszkot, ami még a covidos időkből maradt – tudtam, hogy egyszer még jól jöhet. Ügyes manőverezéssel sikerül kijutnunk a veszélyzónából, de a következő célunk világos: el kell jutnunk a szállásunkhoz, és fel kell szállnunk az RER-re, amely a Diadalívnél áll meg. Hatalmas kerülővel közelítjük meg a Diadalívet, amikor rájövünk, hogy tovább nem mehetünk. Minden irányból kordonnal és több ezer rendőrrel van körbezárva. Az egyik rendőrnél megpróbálok bátortalanul átjutni, de itt nincs helye a kivételezésnek.

Egyre több helyen látjuk a pusztítás, a vandalizmus nyomait. Lángoló motorbiciklit, az üres könnygázpatronokat. Most már tényleg csak arra koncentrálunk, hogy ússzuk meg, ennyi elég volt ebből, jussunk haza. Az új útirány a Porte Maillot. Belefutunk még kétszer menekülő álarcosokba, majd a Porte Maillot-hoz érve rájövünk, hogy a Diadalív helyett ez lett az egyik központi csatatér, ütközőzóna. A könnygáz orrfacsaró, szemet pusztító hatásától most már nem rémülünk meg és tudjuk, nincs több kerülő, át kell valahogy küzdeni magunkat ezen az akadályon. Sikerül. Lejutunk a metróba. Az utolsó RER már elment, de az 1-es vonal még megy, azzal jutunk el a La Défense-be.

Megcsináltuk. Túléltük.

Jövőre Budapestre figyel a labdarúgás szerelmeseinek szeme, hiszen itt rendezik meg a Bajnokok Ligája döntőjét. Ezúttal már nem tapasztalatlanul készülünk a nagy eseményre. Érdemes megjegyezni, hogy míg a PSG szurkolói Párizsban hatalmas ünneplést rendeztek csapatuk győzelme kapcsán, addig Münchenben jóval kevesebben osztoztak az örömben.

Ünnepelték? Nos, ezt a rejtélyt majd egy következő írásban fogom boncolgatni.

A PSG kezdőcsapata: Donnarumma a kapuban, mögötte Hakimi, Marquinhos, Pacho és Nuno Mendes alkotják a védelmet, ahol L. Hernandez lépett pályára a 78. percben. A középpályán Joao Neves helyét Zaire-Emery vette át a 84. percben, míg Vitinha és Fabián Ruiz mellett Mayulu is csatlakozott a csapathoz szintén a 84. minutumban. A támadósorban Doué helyét Barcola vette át a 66. percben, Dembélé és Kvarachelia pedig G. Ramos érkezésével zárták le a meccset a 85. percben. A csapat irányítója Luis Enrique volt.

Inter: Sommer - Pavard (Bisseck, 54., Darmian 62.), Bastoni, Acerbi - Dumfries, Barella, Mhitarjan (Carlos Augusto, 62.), Calhanoglu (Asllani, 70.) Dimarco (Zalewski, 54.) - L. Martínez, M. Thuram. Vezetőedző: Simone Inzaghi.