A magyar tornasport ikonját, Rubik Ernőt, a zsenialitás és a hideg szívűség kettősségével illették.

Vigh László, a magyar tornasport történetének legsikeresebb alakja, sokkal több volt, mint csupán egy edző. Zseniális újításaival és szigorú módszereivel nem csupán tornászokat, hanem igazi világsztárokat formált, mint például Magyar Zoltánt, aki egy IX. kerületi fiatalemberből vált a lólengés mestereként "Kápakirály"-nak nevezett ikonikus sportolóvá. Vigh minden versenyzőjét kemény munkára ösztönözte, és nem foglalkozott azzal, hogy a tanítványai kedvelik-e őt vagy sem; az eredmények magukért beszéltek, és ő minden alkalommal bizonyította, hogy a kemény edzés és a fegyelem a siker kulcsa.

Amikor Magyar Zoltán 1980-ban befejezte küldetését és „leszállt a lóról”, nem omlott a mesterének a nyakába, és Vigh sem búcsúzott el tőle érzelmes szavakkal. Évek teltek el, míg végül megbékéltek, és mindketten belátták, hogy örök hálával tartoznak egymásnak, ezt pedig nyíltan is kifejezték. Az eddigi beszélgetésekben azonban nem esett szó arról, hogy amikor a kivételes szakmai tudással rendelkező szakembert a klub keretein belül pellengérre állították, csupán egyetlen vezetőségi tag, Nyilasi Tibor, a klub legendás labdarúgója állt ki mellette.

Amikor Magyar Zoltán, a kétszeres olimpiai aranyérmes, háromszoros világbajnok és Európa-bajnok tornász, véglegesen bejelentette, hogy befejezi edzői pályafutását, senki nem számított arra, hogy a "Kápakirály" valaha is visszafordul. Még Vigh László, mestere sem. Zoltán döntését még hangsúlyozta is, amikor a "kezéhez nőtt" tenyérvédőjét kettévágta – ez a gesztus szimbolikus értékkel bírt, mintha a közös múlt és a küzdelmek végleg lezárultak volna. Ám László, aki szintén belefáradt az évtizedes együttműködésükbe és a köztük lévő feszültségbe, talán legbelül még remélte, hogy Zoltán egyszer újra megfontolja a döntését. A két férfi titokban egymásra voltak utalva, de ezt soha nem mutatták ki a közös erőfeszítéseik során. Az együtt töltött idő tele volt zseniális ötletekkel és küzdelmekkel, ám a kölcsönös tisztelet és a támogatás sosem öltött igazán látható formát.

A mai fiatalok körében Vigh László, a 83 esztendős vidéki sportoló neve szinte ismeretlen. Valószínű, hogy egy szellemi vetélkedő résztvevői nem tudnák megmondani, mivel érdemelte ki a tiszteletbeli doktori címet, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, és hogyan került a mesteredzők elit társaságába. Ismertségben messze felülmúlja őt minden idők legsikeresebb magyar férfitornásza, aki nem csak a közélet jellegzetes alakja, hanem a Nemzet Sportolója is. Ő a Halhatatlan Sportolók elitjének tagja, és számos elismerést zsebelt be, mint például a Prima és a Prima Primissima díjakat, valamint a Magyar Örökség díjat. Jelenleg a Magyar Tornaszövetség elnökeként tevékenykedik, és az FTC örökös bajnoka, akinek a klub népligeti sétányán még mellszobrot is állítottak.

A kompromisszumokat határozottan elvető Vigh László mindig is nyíltan vállalta, hogy rengeteget küzdött és vitázott az álmait megvalósító tornásznőjével.

Keménykezű edzőként, aki nem ismert kegyelmet, parancsait határozottan osztogatta, mert hitt abban, hogy a legnagyobb riválisaikat csak akkor tudják legyőzni, ha kétszer annyi időt szánnak az elemek és azok kapcsolataik alapos begyakorlására. De a másik oldalon sem lustálkodtak, és az ő mestereik sem voltak éppen szelíd szívűek. Magyar sokáig csak egy hajcsár képe lebegett a szeme előtt az edzőjéről, akivel semmiféle alku nem volt lehetséges. Ha időnként sikerült lepasszolnia az előírt munkamennyiségből, győztesnek és ravasznak érezte magát. Viszont ha lebukott, nemcsak hogy túlórázni kellett, hanem még írásban is nyilatkoznia kellett arról, hogy legközelebb nem próbálkozik meg ilyen trükkökkel...

Kapcsolatukat egy friss példa szemlélteti, amelyben Vigh László mesteredző és Selmeci Attila dinamikája figyelemre méltó. E párhuzam jól megjeleníti, hogy Milák Kristóf, aki Magyar Zoltán nyomdokain haladva szintén olimpiai, világ- és Európa-bajnoki címet szerzett, de míg Zoltán a tornászok világában brillírozott, addig Kristóf az úszásban éri el kiemelkedő sikereit. Ez a történet nemcsak a sportágak közötti különbségeket hangsúlyozza, hanem azt is, hogy a mentorálás és a versenyzői elhivatottság milyen nagy hatással van a sikerre.

„Soha nem voltam a válogatott keretében szereplő tornász, de van néhány emlékezetes pillanat, amit megoszthatok. A Testnevelési Főiskola csapatának tagjaként versenyzőtársam volt id. Merkely Béla, aki nem más, mint Merkely professzor úr, a SOTE rektorának édesapja. Emellett ott volt mellettem Vízi Elek Szilveszter is, akire később, a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként tekinthettem fel. Talán kevesen tudják, hogy főiskolás koromban rúdugróként is kipróbáltam magam, és csapatommal együtt sikerült érmet szereznünk az országos bajnokságon. Mindig is hittem abban, hogy egy közepes sportoló is válhat kiemelkedő edzővé, és sosem lehet biztos abban, hogy egy sportolói siker után automatikusan következik az edzői siker. Büszke vagyok arra, amit az egyetemes tornasportért tettem, és bár nem szeretek álszerénykedni, megmosolyogtat, amikor a Kossuth- és Állami-díjas Rubik Ernővel emlegetnek egy lapon. Ő a bűvös kocka feltalálója, míg én, mint elhivatott tornaedző, csak néhány olyan újdonsággal tudtam hozzájárulni a sportág fejlődéséhez, mint például a lólengést forradalmasító Magyar-vándor. Már a bemutatásával is sikerült megelőznünk a konkurenciát, és a legemlékezetesebb premierjeink csak ezután következtek.” Ezekkel a szavakkal emlékezett vissza a múltra Vigh László, aki tavaly a Testnevelési Főiskolán hatvan év elteltével Gyémánt Diplomát vehetett át.

Pályafutása csúcsán Vigh László neve már nem csupán a Parlament falai között, hanem a budapesti "Fehér ház" környékén is ismertté vált, sokan elismerték, hogy milyen fontos nemzeti értékek kapcsolódnak hozzá. Híre még Kádár János egykori miniszterelnök kabinetjéhez is eljutott, amikor kiderült, hogy Magyar Zoltán, az olimpiai bajnok, által vezetett Ferencvárosi klub tornászai számára nincs megfelelő tornacsarnok a felkészüléshez.

Úgy éreztem, hogy mindent meg kell tennem – főként a kapcsolati tőkémet kell bevetnem –, hogy eljuttassak egy üzenetet a kormányfőhöz. Két olimpiai bajnok, a vízipólózó Lemhényi Dezső és tornász felesége, Tass Olga, vettek a pártfogásukba. Bennfentes információik révén tudták, ki az a miniszter, aki közbenjárhat a csarnoképítés ügyében, és hogy a miniszterelnök kinek a véleményére ad. Jól taktikáztunk, és meglepően gyorsan érkezett a bólintás, valamint a szükséges anyagi támogatás, így megépülhetett a Népligetben a modern tornacsarnok. Aztán, alig tíz évvel Magyar Zoltán második olimpiai győzelme után, a klub vezetésében néhányan, akiket csak irigyeknek és bajkeverőknek tudtam nevezni, úgy tekintettek rám, mint valami semmirekellőre. Megpróbáltak fogást találni rajtam, hogy bizonyítsák, nélkülem is gördülékenyebben mehet a munka. Nem hosszabbították meg a szerződésemet, ezzel padlóra küldtek, és még a szégyent is rám hozták, amikor az ötleteimet megpróbálták ellopni. Kitiltottak abból a tornacsarnokból, amely aligha épült volna meg nélkülem. Amikor a félrevezetett nagyképűek összeültek, csak egy elnökségi tag állt ki mellettem: a hetvenszeres válogatott labdarúgó, Nyilasi Tibi. Ő keményen odaszólt az áskálódóknak, mert tudta, hogy a szakmai féltékenység vezérli őket. "Abból a kottából, amit egy öltözői senki írt, nem vagyok hajlandó játszani," mondta Nyíl, majd elhagyta a termet. Sajnos, ő sem tudott megmenteni, és így a rivális Honvédhoz kellett mennem, ahol a terem felszereltsége sokkal gyengébb volt. Az elvárt teljesítményt pedig inkább már csak azért sem tudtam hozni, mert az előző munkahelyemen teljesen elment a kedvem. Igaz, olyan tehetségekkel sem dolgozhattam, mint amilyen Magyar Zoltán volt.

A Magyar-vándor, a Magyar-orsó, a szökkenő vándor negyedfordulattal, a Sivadó-vándor igazi kunsztok lólengésben, valamint a korláton keresztben végrehajtott körzés feltalálója 55 éve házasember. Mindig is munkamániás ember volt, és máig is az maradt. Hárommal túl a nyolcvanadikon sem tud egy óránál több időt egy helyben ülni, pedig két csípőműtét után, ráadásul krónikus betegségekkel bajlódva ez olykor tanácsos lenne a számára. Ilona, a családnak Ilka, a felesége, aki már az FTC tornaedzésein is nélkülözhetetlen társa volt a munkában, sok nehézséget megélt asszonyként mindig is az őszinteség híve volt.

"Egy olyan nyughatatlan ember mellett, mint amilyen a férjem, nem lehet csak úgy visszavenni a tempóból. Évek óta együtt élünk a káptalanfüredi házunkban, ahol szinte bármilyen szituációban képesek vagyunk összekapni. Amikor a veszekedés eldurvul, órákig zajlik a szócsata, és utána nehezen csillapodik a vihar. Aztán csak ücsörgünk, nézünk magunk elé, és csendben maradunk. Az elöregedett, már nem teljesen egészséges házastársak sorsa ilyen – így fogalmazott Vigh Lászlóné, a mesteredző felesége, aki három évvel fiatalabb nála. Nemrégiben megrázó élményben volt része, amikor egy születésnapi ünnepség során váratlanul elvesztette az eszméletét, és a földre zuhant. A mentők azonnal a veszprémi kórházba szállították, ahonnan csak öt nap elteltével engedték haza."

"Amikor a férjemmel együtt dolgoztunk a tornászokkal, fát lehetett a hátamon hasogatni, azt mondták rólam, hogy én vagyok az ország legjobb női férfiedzője. Szerettük azt, amit csináltunk, nem ismertünk lehetetlent, de Laci mindig azzal jött elő, hogy nem lehetünk elégedettek. Amióta a sztrók megtalált, már nem vagyok teljesen a magam ura, odalett az egyensúlyérzékem, nem is merek biciklire ülni, pedig azelőtt mindenhová kerékpáron jártam. Korához képest Laci sincs rossz erőben, mindig talál munkát magának a kertben, ha meg éppen nem, elmegy fát gyűjteni. Odakint lelki békességben foglalatoskodhat, amint bejön, látom rajta, hogy már megint Réka lányunkra gondol..."

Öt gyermek született a családban, köztük a második fiú, László, aki 1969-ben látta meg a napvilágot, nevét édesapjától örökölve. Egy évvel később, 1970-ben érkezett a világra Zoltán, akinek neve a híres Magyar Zoltánra emlékeztet. 1973-ban újabb kisfiú, Ákos született, majd három év múlva, 1976-ban, a legifjabb gyermek, Előd tette teljessé a családot.

Mindig is arra vágytunk, hogy egy kislányunk legyen, és 1982-ben végre megérkezett hozzánk Réka. 35 csodálatos évet tölthettünk együtt, de sajnos a sors kegyetlen csapást mért ránk, amikor gyógyíthatatlan rákbetegség támadta meg. Magyar Zoli mindent megtett, amit csak lehetett, hogy támogassa a gyógyulását, de sajnos a kór malmai gyorsabban őröltek, mint ahogy remélni mertük. Azóta férjem teljesen megváltozott; lányunk elvesztése olyan fájdalmat okozott neki, ami még mindig kísérti. Szívében mély sebek tátonganak, és hiába próbálunk segíteni neki, a vigasz elérhetetlennek tűnik.

Vigh László tornaedzőként három hónapig külföldön is dolgozott, az 1988-as, szöuli olimpia előtt más külföldi szakemberekkel együtt az lett volna a dolga, hogy segítse elő a dél-koreai férfiválogatott kvótaszerzését, de a munkaadók túl magasra emelték a mércét.

"Három hónap alatt többet kerestem, mint idehaza mesteredzőként egy év leforgása alatt, de ez sem javított az anyagi helyzetünkön. Nem egyszer volt úgy, hogy csak tejet meg kenyeret tudtunk venni a helyi boltban. Jelenlegi anyagi biztonságunkat Magyar Zolinak és az olimpiai életjáradék rendszerének köszönhetjük. Szűkösen élnénk a háromszázezer forintnál kisebb nyugdíjamból, ha egy szép napon nem kapok értesítőt arról, hogy nyolcszázezer forintos életjáradék illet. Zoli a nyolcvanadik születésnapomon azzal engesztelt ki végleg, hogy a kezemet kellene megcsókolnia a diadalútjáért, és azért, hogy nem hagytam lazsálni, kihoztam belőle a maximumot. Én viszont őszinte szívvel csak azt mondhatom, hogy én tartozom örök hálámmal Magyar Zoltánnak, aki hiába mondja, hogy rászolgáltam erre az elismerésre is" - mondta a feltaláló mesteredző, aki nem csak az edzői alkotómunkájára, hanem a 12 unokájára is büszke lehet.